Ez a történet, a Builders of the Void gyűjtemény egyik darabja, mely a HFY történetek nem hivatalos alappillérjeinek gyűjteménye. A Kereszt pedig annak a 6. része. Ezek olyan történetek, melyek össze nem kapcsolódnak, mégis meghatározóak valamilyen okból, és be kerültek valamelyik arc-ba. 

A földre zuhantam. Csöngő fül, tompa érzékek, zsibbadó test. Moccanni sem igen bírtam. Fedetlen bőrfelületeim égtek a forróságtól, szemem pedig kelletlenül regisztrálta, hogy körülöttem lángokban áll a falu összes fa eleme. Azé a falué, melyet az egységemnek kellett volna megvédenie. A 8 Csillag kalózai, az egyik legnagyobb bűnszövetkezet, melynek még mindig jelen van a Tanács fennhatósága alá tartozó űrben, fosztogatókkal zaklatta e fejlett, de védtelen Franngi szektort, minden egyes nap. A Tanács végre elhatározta magát, és békefenntartó erőket vezényeltek ki, hogy visszaszorítsuk a kalózokat. De inkább fordítva történt. Akárhányszor próbáltuk megostromolni az erődítményeiket a végtelen dzsungelekben, minden méter előrehaladás küzdelem volt, és mindig, amikor úgy tűnt, hogy felülkerekedünk rajtuk, egyszerűen fogták a cókmókjukat, és eltűntek a végtelen erdőkben, hogy később ők csapjanak le ránk.
A csöngés csillapodik, most már legalább hallom is, hogy mi történik a környezetemben: fegyverek ropogása, bombák dörrenése (feltehetően kis ütegektől), kiabálás és sikoltozás. Ahogy körbehordozom tekintetemet a Tanács erőit látom, a kalózokkal harcolnak, és a civileket próbálják a hajókhoz menekíteni. Tekintetemet a mellkasom felé irányítom, hogy meg tudjam mi szögez a földhöz, csakhogy semmit nem látok, és mégis, testem irányíthatatlanul rázkódik, erőm nincs ahhoz, hogy kezemet megemeljem, nem hogy felálljak és fedezékbe rohanjak. Itt halok meg, ez biztos. Pont itt, és ebben a pillanatban. Sajnálom Sunsii, nem megyek haza, kérlek bocsáss meg, és vigy... Erős érintést érzek a vállamon, valami vagy valaki megragad, első gondoltam az, hogy zsoldos az, aki azért jött, hogy átvágja a torkomat, de az érintés rángatássá változik, és egy védállás felé húz. MEGMENTENEK! Megmentőm viszonylag erős, vajon egy remlyni vagy egy illomi-i mechpáncélban?  Bárki is legyen, vagy golyóálló, vagy nagyon-nagyon hülye. Azt se tudom, hogy az egységünkben kinek nincs ki ennyire a 4 kereke, ho... na ne szórakozz velem

Egy homokzsákokkal megerősített állás mögött (naná, hogy megmentőm abba az őrült fajba tartozik, mely úgy gondolja, hogy a homok jó védelmet biztosít a sínágyú lövedékei ellen) valaki ülő állásba tornáz, így végre vethetek egy pillantást arra, akinek az egész kampány végéig én fizetem majd a kantinban a piát. Hát a fószer (akarom mondani hölgy) igen csak meglepett, pontosabban az lepett meg, amit rajta láttam. Feltételezésem, miszerint csak is egy ember lehet ennyire idióta, bizonyítást nyert, de mégsem katona volt. A rendszeresített zöld kamó helyett, amit az összes katona hordott, az egyenruhája fehér és piros keveréke volt, a sisakján, zsákján és felkarján pedig egy fehér alapon vörös kereszt virított. Az embereknek ez volt a nemzetközileg is elfogadott jelük az orvosi segítség nyújtáshoz.

Minél többet kutattam a témáról, annál őrültebbnek tűnt. Az emberek fogják az orvosaikat, segély munkásaikat, civileket, és szándékosan könnyen azonosítható egyenruhát adnak rájuk, majd a galaxis háború sújtotta szegletébe küldik őket, hogy az elesetteknek és a sebesülteknek segítsenek. Szép eszme, de komolyan, háború sújtotta területek? Ahol egész hadseregek mészárolják le egymást? Minden faj a Tanácsban, beleértve engem is feleslegesnek gondolta őket, több katona kell, nem segélymunkás. A emberek mégis 2 millió "vöröskeresztes" személyt és 7 kórházhajót (képzelj el egy anyahajó vázát, fegyverek és pajzsok nélkül, annyi medikai felszereléssel, mely egy egész flottát képes lenne kiszolgálni) küldtek "doktorosdit" játszani, míg mi lerendezzük a nézeteltérésünket a 8 Csillaggal. Naná, hogy most kussolok.

- Ne mocorogj, most sterilizálni foglak! - üvöltötte a nő, ahogy a tüdejéből kifért, máskülönben nem hallhattam volna. És nem kevésbé voltam megrémülve szavainak jelentésétől.
- Mégis mit csinálsz velem? - ordítottam vissza, már amennyire képes voltam.
- A sebed, ki kell tisztítanom és le kell zárnom, mielőtt elfertőződik! - válaszolt, miközben zsákját túrta fel, felteszem a megfelelő felszerelésért.
- De hát nincs semmilyen sebem - válaszoltam értetlenkedve. Erre ő csak megrázza a fejét, és szomorúan a szemebe néz.
- Nézd, nem tudom, hogy hogy mondjam el neked, de aknára léptél.
Nem igazán tetszett, amit hallottam.
- Hogy mi?!
- Taposó akna. A  jobb lábad alsó fele nincs többé. - válaszolt kétségbeesett kérdésemre. Szemem a jobb lábamra vándorol, és igaza volt. Ahol a lábamnak kellett volna lennie, nincs több, mint egy csonk, melyből kék vér szivárog. - De hogy? Nem is éreztem semmit!
- Hidd el, ha nem nyomna tele fájdalomcsillapítókkal a ruhád, akkor most igencsak anyáznál. De ne aggódj, amint kijutsz innen, tudunk neked egy újat növeszteni, és az olyan lesz, mint az eredeti.
Hát őszinte leszek, ez nem igen nyugtat meg, főleg, hogy a homokzsákokon tompán pukkanó találatok miatt az egyik mellénk hullik, és ez ismét a kalózokra irányítja a figyelmemet.
- Gondolom nincs nálad fegyver. - kérdeztem az orvost
- Fegyver? Nem az ellenkezne az eskümmel. - válaszolt kimérten. Ilyet sem hallottam még.
- Mégis milyen esküddel ellenkezne? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Soha ne okozz sérülést másnak, anélkül, hogy abba bele ne egyeznének.
- Akkor sem, ha azok lőnek rád? - mutattam rá a lényegesen nagy problémára a gondolatmenetében.
- Jó, oké, az esküt néha próbára teszik, de a te dolgod a lövölde, nem az enyém. És elég jó is voltál benne.
Ezzel nem igen tudtam vitatkozni, mindeközben befejezte a lábam maradékának stabilizálását, és az életjeleimet vizsgálta más sérülés után kutatva. Tompa puffanást követően egy kő szerű tárgy gurult be mellém, és baljóslatú pittyegésbe kezdett. Ráeszméltem, hogy nem kő volt, hanem egy kézigránát.
- Ó, faszom! - hangzott a profán jajkiáltás a szanitéctől, miközben átvetette magát rajtam, hogy elérje a gránátot. Ha nem látom, nem hiszek a szememnek, felkapja az éles, egyre gyorsabban pittyegő gránátot, és visszahajítja a feladónak, az meg a következő <másodpercben> felrobban a levegőben. - Anyátok picsáját, ha legközelebb meg akartok ölni engem és a páciensem, hagyjátok tovább főni azt a gránátot (a "főni hagyni a gránátot" itt azt a folyamatot jelenti, hogy a biztosító tű kihúzását követően nem azonnal, hanem egy kicsit később hajítják el a gránátot, így a célpontnak nem lesz ideje értelmes reakcióra a robbanás előtt. - a szerk.)! Le voltam nyűgözve. Az elmúlt 3-4 percben felkanalazott a nyílt hadszíntéren, fedezékbe vitt, ellátta a sebemet. És most meg egy éles gránátot kapott fel és állított pályára, ahelyett, hogy hagyott volna meghalni. És még csak nem is hivatásos katona.
- Miért nem kerestél fedezéket? - kérdeztem megilletődve.
- Mert, ha megtettem volna, most nem beszélgetnénk. A jóhíremre is gondolnom kell! Képzeld csak el, hogy mennyire rosszul venné ki magát, ha darált hússá váltál volna az én gondom alatt. 
Hát ezt az adósságot egy élet alatt se tudnám megtéríteni, de legalább megpróbálom.
- Én... izé... köszönöm amit...
- Majd megköszönöd nekem, ha biztonságban leszünk. - Mindeközben a sisakrádiója recsegve életre kel - Greg, készítsd a mentőhajót! Remlyn katona, taposó akna, jobb láb ugrott, sokk érte, sürgős mentést igényel. Szükségem van valakire egy hordággyal, és némi fedezőtűzre.
- Mentőhajóra raksz? - kérdeztem
- Igen, túrista osztályon fogsz utazni, egyenesen az AHS Nightingale-re. Majd vehetsz nekem egy sört, ha újra lábra álltál. - egy szintén fehér-vörösbe öltöztetett férfi csúszik mellénk, a kezében két vascső.
- Jöttem amilyen gyorsan csak tudtam. Gyerünk, hordágyra vele, aztán tisztuljunk innen. - a nő és a férfi kihajtogatják a hozott vascsöveket, és gyorsan hordággyá alakítják, és ráhelyeznek.
- Ezzel megvagyunk. Amint felállunk, futunk, ahogy a lábunk bírja, te meg kapaszkodj, ahogy csak bírsz. Készen állsz? - az utolsó szavakat már hozzám intézték, én pedig még mindig nem tudtam feldolgozni, hogy ez a két ember nemsokára tűz elé fogja magát vetni, csak azért, hogy engem megmentsenek. És még azt kérdezik, én felkészültem-e. - Igen készen állok. - feleltem.
- Akkor, hajrá! 
Rázkódás, pánik, fegyverropogás. Szinte biztos voltam benne, hogy valamelyik zsoldos kihasználja majd a könnyű célpontot jelentő konvojunkat, de szerencsére a fedezőtűz a helyükön tartotta őket, míg nem éppen épeszű duóm sprintelt a kivonási pont felé. És sikerült, már látom a fehér sikló nyíló ajtaját, sérült civilek és katonák töltik meg az utaserét.
- Irány felfelé kis barátom, vár rád egy szabad ágy. Greg vigyázz rájuk, vagy velem fogsz elszámolni.
- Nem merném máshogy tenni asszonyom. - szalutált Greg, én pedig értetlen arcot vágtam, és már nyitottam is a számat
- Mégis mire készül? A hajóban más nem szorul ellátásra? - kérdeztem ordítva, hogy túlüvöltsem a motorok zúgását. Felém fordul, látom az elszántságot az arcán.
- Szanitéc vagyok, itt a helyem. A legtöbben azt se tudják, hogy a géz mi fán terem. Itt nagyobb szükség van rám. Vigyázz magadra, és ne feledd a sörömet!

Ha egy órával ezelőtt megkérdezik, hogy mit tartok bátor dolognak, valószínűleg azt mondtam volna, hogy megostromolni egy lázadó tábort, vagy túlélni egy bombázást. De ezeket a tetteket képzett katonák hajtják végre, akik jobb esetben éveket töltöttek kiképzéssel. Az az ember, az a nő, arra kényszerített, hogy teljesen átértékeljem a bátorságról alkotott nézetemet. 

Ui.: a normál páncélzat és fegyverzet hiányával nem értek egyet, de ez az én személyes véleményem.

via: Reddit