A HFY sztoriknak több arca van, többnyire védelmezőek, önzetlenek vagyunk, vagy épp a kreativitás kiapaszthatatlan forrásának számítunk, akik a mostoha körülmények ellenére is dacolnak bármilyen kialakult helyzettel. És van amikor mi vagyunk a mumus valakinek. A következő történet legyen intő példa arra, hogy vagy jó munkát végzel, vagy inkább el se kezded. Mert ha mi túlélünk, és tudjuk, hogy te voltál, akkor gyalupadra fektetünk.

Hibáztunk. Ez az egyszerű, tagadhatatlan igazság, bármennyire is fájdalmas. A hiba nem a Megfigyelőinkben volt, mert azok a gépek olyan tökéletesek voltak, amennyire csak lehettek, és csak az igazság szűretlen fényét mutatták meg nekünk. A hiba nem az Előrejelzőben volt, mert az a tiszta, tévedhetetlen logika eszköze, amely a nyers adatokat érzelmek és elfogultság nélkül alakítja át emészthető információvá. Nem, a hiba bennünk volt, ennek a Katasztrófának a szervezőiben, az "értelmes" lényekben, akik azt hitték magukról, hogy ilyen hibák felett állnak. Mi vagyunk a felelősek. Nemrég, ahogy ezeket a dolgokat mérik, kevesebb mint 6^6 Deeli-vel ezelőtt kezdődött, bár gyanítom, hogy a mi mértékegységeink nagyon keveset fognak jelenteni, mire bárki is megkapja ezt az üzenetet. A Galaktikus Magtól kifelé, 2^14 Deeli-re egy rügyező intelligenciától származó gyenge rádiójeleket észleltünk. Ezek az eleinte kezdetleges és strukturálatlan adások gyorsan összetettebbé és erősebbé váltak, ahogyan az általuk közvetített üzenetek is. Megfigyelőinken keresztül egy viszályokkal és erőszakkal teli világot figyeltünk meg, amelyet rövid életű, gyorsan szaporodó élősködők barbár faja népesített be. Brutális és kulturálatlan lények voltak, akik egymást szúrták, lőtték és égették, nem törődve az élettel és holmi célokkal. Még a művészetről alkotott fogalmaik is konfliktusról és fájdalomról szóltak. Bizarr kulturális minták szerint osztották fel magukat, és minden iparágukat a halál okozásának rendelték alá. Megrémítettek minket, de idősebbek és bölcsebbek voltunk, és nagyon messze voltunk, így nem izgultunk. Aztán láttuk, ahogy egyetlen rövid nemzedékük alatt atommagokat hasítanak és ég felé nyúlnak, és elkezdtünk aggódni. Amikor elkezdtek aktívan üzeneteket és üdvözleteket küldeni az űrbe, félelmet és rémületet éreztünk. Az adásaik békét és bajtársiasságot ígértek mindazoknak, akik hallgatták őket, de mi már túl régóta figyeltük őket ahhoz, hogy bedőljünk az ilyen átlátszó csalásoknak. Tudták, hogy itt vagyunk, és eljöttek értünk. Az Vezetők konzultáltak a Előrejelzővel, és a kimenet szörnyű volt: növekednek, elszaporodnak és végül kirajzanak a rendszerükből. Mint valami Zabálóféreg, felfalva mindent, ami az útjukba kerül. Lehet, hogy 6^8 Deelibe telik majd nekik, de elpusztítanának minket, ha nem állítjuk meg őket. Fájó páncéllal úgy döntöttünk, hogy cselekszünk, és ez megpecsételtük a sorsunkat. Az Irgalom Ajándéka 8^4 lépés hosszú, a szája ennek a hossznak 2/4-e volt. Tömérdek géppel, üzemanyaggal és ballaszttal pakoltuk meg. A fedélzeti üzemanyag a fénysebesség 2/8-ad részééig gyorsítja, ezt követően pedig csillagközi köddel táplálkozva közel fénysebességgel fog haladni becsapódáskor, esélyük sem lenne még csak detektálni is. Ajándéknak indulása gyász, ünneplés és elmélkedés napja volt. Az elkövetett tettünk borzalma mindannyiunkat súlyosan nyomasztott, és nem vigasztalt a szükségessége sem. Alig hagyta el az Ajándék naprendszerünk külső határát, mikor realizáltuk döntésünk hibás voltát, de ekkor már túl késő volt. Az Ajándékot nem lehetett utolérni, visszahívni vagy eltéríteni. A mérnökök és munkások realizálva az eszköz szörnyű voltát tömegesen öngyilkosok lettek, ki védelem nélkül sétált be sugárzási zónákba, ki figyelmen kívül hagyta a légüres terekre vonatkozó biztonsági előírásokat, vagy egyszerűen csak halálra éheztették magukat. A borzalmas életekben megfizetett ár arra kényszerítette a Vezetőket, hogy újra tervezzek az Ajándékot. Nem volt idő az egyszerű, masszív hajtóműveken és a stabilizáló rendszereken túlmenően semmi másnak a megtervezésére vagy megvalósítására. Csak szégyenkezve és elborzadva nézhettük, ahogy a népirtás fénye a távoli üresség infravörösében elhalványul. Fejlődtek és változtak, néhány emberöltő alatt eltörölték a háborút, felhagytak erőszakos hajlamaikkal, és a Művészet, valamint az élet nagy kérdései felé fordultak. Végignéztük, ahogy először önmagukat, majd a világukat alakították át. Törékeny, puha testük átadta helyét a csillogó fémeknek és műanyagoknak, egyesítették népüket egy mindenütt jelenlévő kommunikációs hálózaton keresztül, és olyan erőteljes és érzelmekkel telített műalkotásokat hoztak létre, amilyet a galaxis még soha nem látott. Vagy ismét, miattunk. Szülőbolygójukat (az ő mércéjükhöz képest) paradicsommá alakították, és megszámlálhatatlanul özönlöttek a környező rendszerekbe, olyan gyorsasággal és erővel, amit mi csak irigyelhetnénk. Testük úgy fejlődött, hogy minden környezetet túléljen, a legbelső világuk napfényes felszínétől kezdve a legnagyobb gázóriásuk légkörén át a közte lévő hideg ürességig, és nekiláttak, hogy gyönyörűvé formálják a rendszerüket. Először azt hittük, hogy egyszerű bányászok, akik a sziklás bolygók és holdak létfontosságú nyersanyagaiért fosztogatják őket, de aztán kezdtük meglátni építményeik célját, a minden felszínbe vésett műalkotásokat, amelyek csillogó fényekben és táncoló fúziós nyomokban vonulnak végig a rendszeren. És még mindig közeledett a szörnyű Ajándékunk. Kevesebb, mint 2^2 Deeli állt rendelkezésükre, hogy észleljék. Ez alatt az idő alatt, amely még az ő múló életükhöz képest is olyan rövid volt, több mint 10^10 értelmes lény készült a halálra. Világok és a fénysebesség zsarnoksága által elválasztott szerelmesek utolsó szavakat váltottak. Mérnökeik lent kétségbeesetten dolgoztak megfelelő átviteli infrastruktúrát építsenek a tömeg mentális énképének feltöltéséhez, miközben társaik fent emberöltők művészeti alkotásaitól szabadultak meg, hogy megfelelő tárterületet tudjanak felszabadítani a digitális lenyomatok fogadására. Azok, akiknek nem volt meg a szükséges hardver ehhez vagy az idő a beszerzéséhez, halálra ítélték magukat, félelmükben és fájdalmukban tomboltak, vagy egyszerűen csak élték az életüket, ahogyan a körülményekhez képest a legjobban tudták. Az Ajándék hirtelen érkezett, becsapódásának fénye látható volt az égbolton, fényesen és kegyetlenül ragyogott. Sirattuk áldozatainkat, akik megannyi Deelivel azelőtt meghaltak, mielőtt a végzetük fénye elért volna minket. Sok 6^4-en azok közül, akik közvetlenül vagy akár csak érintőlegesen is részt vettek az Ajándék létrehozásában, pasztával pecsételték le a légzőnyílásaikat, végső vezeklésként azért a kis szerepért, amit ebben a szörnyűségben játszottak. A fény elhalványult, a por eloszlott, és a Megfigyelőink újra arra a pontra fókuszáltak, ahol a ragyogó kék világuk valaha az ürességben függött. Csak port és egy árva hold halvány csillogását látták, egy vékony, égő légköri foszlányba burkolózva, amely valaha a szülőjéhez tartozott. A sugárzás és a relativisztikus repeszek eltörölték a belső rendszer nagy részét, és az olvadt kőzet kontinensnyi méretű darabjai sikoltozó szellemeket vittek kifelé csillagközi szökési sebességgel, arra kárhoztatva, hogy egy örökkévalóságig a nagy ürességben bolyongjanak. A kár apokaliptikus méretű volt, de nem teljes. A külső világok árnyékából apró fénypontok bukkantak elő, apró hajók és generációs bárkák fúziós nyomainak ezrei, sok tízezer túlélő élő testben, acélban és memóriabankokban, készen az újrakezdésre. Néhány pillanatra megkönnyebbülést, sőt örömöt éreztünk, és eltöltött bennünket a remény, hogy a kultúrájuk és a Művészetük túl fogja élni a szörnyű csapást, amit mi mértünk rájuk. Aztán jött az üzenet, szorosan a mi csillagunkra összpontosítva, amelyet egyszerre több száz hajójuk küldött:

„Tudjuk, hogy odakint vagytok, és jövünk értetek.”