Ha jó vámpíros filmet kérnél tőlem, akkor azt mondanám, hogy Penge (igen a Szentháromság is, lehet fújogni, én imádom). Ha rejtett gyönygszemet kérnél, akkor a Karók földjént ajánlanám, melyről már írtunk, illetve a jelen cikkünk tárgyát, a Daybreakerst.

Egyszer régen, mikor még aktív könyvtárba járós koromat éltem (jó pár évvel a kalóz könyves korszakom előtt) ráakadtam egy fantasy novellás kötetre, asszem a címe az volt, hogy '101 fantasy novella', és tényleg volt benne 101 1-2 oldalas novella, melyek 99 százalékára nem is emlékszem, de egyre a mai napig tisztán. Asszem a világ két utolsó vámpírja járja az utat egy este, és nagyon éhesek, de nem isznak állítból, mert az vaddá teszi őket. Mivel nemsokára kel a nap, megpihennek egy erdőszéli házban (ahol természetesen már nem él senki) és arról filozofálnak, hogy mennyire hülye döntés volt felelőtlenül csutkaszárazra szívni minden embert, mert most itt vannak, és éheznek. Majd mind a ketten úgy döntenek, hogy mivel jó rég nem látott senki embert, így nincs értelme tovább folytatni ezt a szenvedést, úgyhogy kivárják a napfelkeltét a tornácon. És mikor mind a ketten hamuvá váltak, akkor hirtelen előbújik rejtőzködéséből a ház igenis élő tulaja. Nos a Daybreakers hasonló ötlettel dolgozik, csak itt még egy picivel a vámpír-világvége előtt vagyunk, de hiába a kontrollált csapolásnak és a vérbank tenyésztésnek, a fejhető emberek száma csökken a vámpírok meg éheznek. Edward Dalton egy humatológus (okos szójéték a hematológuson), aki próbál megoldást találni, pontosabban művért kreálni, de sehogy nem jön össze. Viszont az óra ketyeg. Járja egy legenda, egy vámpírról, aki valahogy vissza tudott változni emberré, és talán ő lehet a megoldás, szóval főhősünk (akit emellé mindenki más is üldöz)  megkezdi versenyfutását az idővel, hogy azelőtt találja meg a keresett vámpírt mielőtt más lel rá.

Őszinte leszek a vámpírokat a fantasy világ egyik talán legátgondolatlanabb lényeinek tartom. A kezdetek kezdetén, míg a vámpíros könyveknek a lényei magányosan vagy keves léteztek, addig a koncepció működött, azonban a populáris irodalomba való berobbanásukat követően kiütközött a kizárólagos parazita lényként való létezésük okozta probléma, mely felett sokan szemet hunyak (természetesen jött egy csomó újítás is, mely az alap ötletet nem módosította, és a vámpír kultuszt építette, amivel egyet tudok érteni). A népszerű irodalom kizárólagos vámpír tásrsadalmai nem működhetnek, és cserébe nem sokan foglakoznak azzal, hogy mi van ha nincs mit tápolni. Abban az esetben meg, ha moddolgatjuk a vámpírok működését ugyan azt érjük el, mintha a Metróból kivesszük a metrót, nem lesz ugyan az. A Daybreakerst pontosan azért szeretem, mert egy azzal a témával foglalkozik, amivel nagyon sok vámpíros film/könyv nem, mégpedig az eleve parzita faj létezésének és kontrollálatlanságának következményével. A vámpír társadalom vérhiány miatti dezintegrálódása illetve az akaratod elleni átváltoztatás következményei (nyitójelenetben a kislány, aki 10 éve 9 évesnek néz ki) elég plasztikusan be van mutatva, és szoros párhuzamokat lehetne vonni a jelenlegi önpusztító tevékenységeinkre (óceánok túlhalászása és szennyezése etc, de nem kell aggódni, a film nem tesz ilyet, ez csak az én meglátásom). No meg a pofátlan húzás, hogy az embereknek felajánlják, hogy épüljenek be a társadalomba (amit ők hoztak létre, a vámpírok meg csak átvettek/lenyúltak) majd amikor azt nyílvánvalóan elutasítják, akkor ők a gonoszok, és hajtó vadászatot indítanak ellenük.Tipik vámpírok és az ő világuralmi terveik, de már nagyjából nem is várnék mást.