Az elmúlás szele - rövid világvége novella

Facebook Tetszik

2024. október 29. - Wittigen

Gale aspiráló író, és sok író közösségben megfordul, ám egyáltalán nem sci-fis, így általában, ha valaki véleményt vagy segítséget szeretne alkotásával kapcsolatban, akkor ezek nálam kötnek ki. Így került hozzám barátnője írása is, amit szeretnék megosztani veletek. Mert meggyőzött.

Naija - Damnatio Memoriae

„394. sz. kísérlet – 1kg-os aranytömb, 50 cm³-es, légmenetesen lezárt vitrinben.

A kísérlet 30 éves időtartama alatt az aranyrög elvesztette a részecskeszámának több, mint 50%-át. A nebula-köd sűrűsége a pusztulással fordított arányban növekedett. Az aranyat és a nebulát tartó üvegvitrin falai fél centit vékonyodtak.

A fenti eredmények konzisztensek a 390., 391., 392. és 393. sz., nemesfémeken végzett kísérletek feljegyzéseivel. A nebula immateriális közegben történő reakciójához szerzett alanyok a bejegyzés keletkezésének idejében megsemmisültek. A sorvadási folyamat visszafordítására tett kísérletek sikertelenül zárultak.

Kutatásaink egyhangúan bizonyították, hogy a nebula-mérgezés nem csupán az élővilágra nézve jelent pusztulást. A dimenzionális résekből szivárgó nebula-köd idővel minden materiális és immateriális közeget felemészt. Idővel elpusztítja az élet körforgásáért felelős Asztrálfolyamot, és a létezésünk végső lenyomatát őrző Odaátot is.

A Hasadás nem szimplán a világvége. Ez az anomália a világunkat oltalmazó valóság teljes megsemmisülését hozta el magával.

A Teremtő óvjon mindannyiunkat.

- Prof Jen Gastrell”

A nebula-köd finom csillámport szórt a megsárgult levélre. Befedte Hófehér kézfejét, a hervadó fűszálakra tapadt, szivárványosra festette az óceán fodrait. Mintha a levegő is megváltozott volna: az elmúlt hónapok döglött halszaga már csak halovány aromaként terjengett a levegőben, és Hófehér életében először nem érezte a világ illatát.

Éjfekete léptei is épphogy elértek hozzá.

Hófehér összegyűrte a levelet a markában, és tekintete a mögöttük magasodó toronyra sodródott. Nebulakristályból csiszolt falain az elmúlt kétszáz évben nem fogott a pusztítás. Éjfeketével a torony bástyájából próbálták bezárni a valóságon ejtett rést éveken keresztül, sikertelenül.

– Mindent megpróbáltunk, ugye? – kérdezte Hófehér, remélve, hogy a másik hallja őt.

– Mindent.

Több, mint száz éve nem találkoztak másik emberrel sem a szigeten, sem a világ Hasadéktól legtávolabbra eső pontjain. A tengeri élővilág, az anomáliával szemben legvédettebb faj, harminc évvel ezelőtt kezdett kipusztulni, amikor a vizeket ibolyára színezte a magas nebula-koncentrátum. Múltheti méréseik során a sötét vizek szörnyetegeinek nyomát sem lelték.

Hófehér kapcsolata hajnalban meggyengült az éltető Asztrálfolyammal. Éjfekete már rég nem érezte az Odaátot, az oltalma alatt álló holtaknak nem hallotta többé a hangját.

Ebből tudták, hogy eljött az idő.

Leültek egymás mellé a dombtetőre. A talaj szemcséssége, a szellő, a narancssárgára festett égbolt mind egy ködös álomnak érződött körülöttük. Az óceán zúgását a képzeletük dúdolta a fülükbe, nosztalgikus szinkronhangot kölcsönözve a némán nyaldosó hullámoknak. Ők azonban még mindig ott voltak a jelenben, teljes testben és lélekben, mintha a nebula még nem tudott volna hozzáférni létezésük fundamentumához.

Csendben várták, míg elkezdődik. És el is kezdődött, hangtalanul: mint amikor öngyújtót tartanak a filmtekercs alá, a Hasadás lyukat égetett a horizontba. Egyik lék követte a másikat, egymásba érve tágultak, és ahogy fokozatosan elvékonyodott a valóság fátyla, Hófehér és Éjfekete előtt feltárult a világukat összeroppantó Mindenség. Sötétlett, akár a legfeketébb szurok, felszínén olajos fényben táncoltak a Mindenség színei. Zümmögött és dúdolt, egyre növekvő szájából megállíthatatlanul ontotta a nebula-ködöt. A friss, színáradatban úszó gomolyag először az óceán hátán közelített a part felé. Vakító csillámot vitt magával a szél. A parton reszkettek a beteg pálmafák, mintha utolsó erejükből próbálták volna lerázni leveleikről a rájuk nehezedő port. Aztán elfogytak, koronájuktól a tövükig, követve a lemenő nap fényét.

Hófehér és Éjfekete megszorították egymás kezét, és megérezték a másik bőrének jól ismert, egyre halványodó textúráját. Élet és Halál szülötteiként, együtt őrizték ezt a világot, és mint a jó kapitány a süllyedő hajón, a világgal együtt távoztak. Felkészültek rá. Kristályosított nebulákból faragott táblákba vésték fel halandó embertársaik emlékét, remélve, hogy azok fennmaradnak a pusztulás után. Naplót vezettek a saját létezésükről. Meséltek a kalandjaikról. A próbatételeikről. Egymásról. Egymásról a legtöbbet.

Legbelül mindketten sejtették, hogy mindez hiábavaló volt.

Mellettük a kristálytorony percek alatt adta meg magát a Mindenségnek. Falaiban a mesterségesen kristályosított nebula-köd részecskéi vékony füstcsíkokban szabadultak fel börtönükből. A sűrű felhő már a parton gyülekezett, útja nyomán újabb hasadékokat hagyva, és lassan hömpölygött fel a domboldalon Hófehér és Éjfekete felé.

Hófehér orrát édes illat töltötte meg.

Az elején található kísérlet leírás jó felütés, pont annyit fed fel a világépítésből, a miértekből, amenyi egy ilyen apró novellához szükséges, se nem többet se nem kevesebbet. Azt is ki szeretném emelni, hogy mivel igényesen lett megszerkesztve és választékosan lett megfogalmazva így tényleg elfogadható, mint tudományos kutatásból kiemelt részlet, habár az élvezet kedvéért olvashatóbb nyelven. Szeretem amikor valaki nem a tudomány mögé próbálja rejteni a feljebbvalóságát, hanem mindenkinek érthetően próbálja átadni a tudást aminek a birtokában van. Ez esetben emelem kalapom Gastrell prof és Naija előtt, aki belefeccölte az energiát, hogy ez az apró szeglet is tökéletes legyen. Míg fel nem ismertem hogy Hófehér és Éjfekete maga az Élet és Halál nem értettem, hogy mitől nem pusztulnak meg, ha már nyilvánvalóvá volt téve, hogy ha hozzád ér a por neked reszeltek. Egyetlen egy részbe tudnék kicsit belekötni, az pedig, hogyha kétszáz évig nem esett szét a nebulából épített tornyuk akkor most mitől (de igazából szerkesztés közben erre is találtam magamnak elfogadható választ), de a lerírás a végén, ahogy jő a világvége, és hogy ér véget az egyszerre kicsit tudományos, de inkább festőien szép. Mármint az univerzum fátylának elvékonyodása majd megszűnése és az egyre csak terjedő köd (én amúgy olyannak képzelem el színügyileg, mint a fenti képet, de amíg nem találtam meg a tökéletes illusztrációt, én a Teremtés oszlopaival illusztráltam a színeket). Illetve az ahogy az élet és a halál egymás mellett ülnek, és várják a megsemmisülést, kézen fogva az olyan egyszerű, olyan szép. Meg az egész szituáció, homokos dombtetőn ülve, a tenger zúgását hallgatva várják az elkerülhetetlent. Melankolikus, de koránt sem ébreszt egzisztenciális krízist, mégis átérzed a helyzet súlyát. Az mérhetetlenül szomorú számomra, hogy minden próbálkozásuk is bárminemű utókornak ugyanúgy huss és semmis lesz, de ez már csak ilyen (nem véletlen, hogy nekünk sem megy). Nem tartom fontosnak, hogy megtudjam, hogy honnan jött a köd, miért van a köd, nem erről szól a novella, hanem egy csöndes elmúlásról és a személyes érintésről.