Volt már egy kisfilmünk, mely egy vihar szülte randiról szólt, és a maga nemében szerintem tündéri, most hozok nektek egy újat, szintén randizós, de most amivel meg kell küzdened az nem egy kormányzati rendelet, hanem a saját egód.
Azontúl, hogy a felszínen egy disztópikus társadalmat mutat, a lényege igazából a nem is a cyberpunk, hanem a görbe tükör amit mutat nekünk embereknek. Az emberek ön és mások értékelése, és az abba vetett hite néha többször elrejti az igazi boldogsághoz vezető utat. Nos Jenn ezt a saját kárán kell, hogy megtapasztalja. Ami azt illeti minden aspektusát (és azt is, hogy a korpós szerződéseket meg alaposan el kell olvasni). Illetve ide még tolmácsolnám a készítő szavait, mert nagyon tanulságos mondanivalója van:
Amikor először Los Angelesbe költöztem, hogy az UCLA filmes szakjára járjak a városban mindenki gyönyörűnek, divatosnak és jókedvűnek tűnt. Megismertettem Los Angelesben az egész éves napfényt, a hírességeket, az Instagram influencereket és ami a legfontosabb, Hollywoodot. Ahogy egy lány egy nagyvárosban, naiv voltam, szerettem volna új barátokat szerezni és randevúzni. Gyorsan felkaptam az összes „menő” divat, és sminktrendet, és letöltöttem a telefonomra az Instagramot, a Tindert és a Bumble-t. Rövid időn belül csak tetszetős modellekkel volt tele a hírfolyamom. Van egy széles körben elterjedt kívánatos „típus”, ahol mindenkinek ugyanolyan tökéletes, egységes testaránya van. Kétségbeesetten szerettem volna beleilleni a tökéletesség dobozába, szóval befestettem a hajam, elkezdtem rutinszerű szempillahosszabbítást végeztetni, diétát követtem, és Photoshop-szakértő lettem. Hamarosan a közösségi médiákra felkerült képeim úgy néztek ki, mint a Vogue címlap fotói. Kifejlődött bennem egy "szemüveg" hogy bizonyos típusú embereket keressek – szépeket, sikereseket és szórakoztatóakat. Számos randevún vettem részt, azonban minden randevút hamisnak, felületesnek és kimerítőnek éreztem. Kimerültem a „tökéletes” kép fenntartásában és depressziós lettem. Végül minden erőfeszítésem magányosabbá és még szinglibbé tett. Ez volt az UCLA diplomamunkám filmjének alapötlete. Amikor az iskolai élet besűrűsödött elhatároztam, hogy kimászok az űrből és a céljaimra fókuszálok. Ez segített a prioritásaim helyretételében, és hogy végre magamra és a hobbijaimra fókuszáljak. Megerősítettem kapcsolataimat meglévő barátaimmal és egészségesebb életmódot folytattam, ami növelte az önbecsülésemet és az önbizalmamat. Amikor visszatekintek a közösségimédia függő korszakomra akkor értékelem azt a traumát, ami segített abban, hogy azzá nőjek, aki ma vagyok. Amikor eljött a filmem elkészítésének ideje, ezt a traumát a disztópikus sci-fi filmembe, az „Ámor paradicsomába” vezettem be. A film a közösségi alkalmazások görbe tükre. Jómagamat és személyes tapasztalataimat tükrözi, ahogy elvesztem a jelenlegi digitális térben, amely tele van olyan felületes kritériumokkal, mint a lájkok, szépségstandardok és digitális első benyomások. A történet arra a nyomásra helyezi a hangsúlyt, mely téged ér, hogy egy bizonyos módon néz ki és gondolkodj. Az Ámor paradicsoma hangos és abszurd, viccet csinálva mindabból, ami a mai társadalom elfogadott vagy elfogadható és rávilágít a szerelem megtalálásának rút oldalára a mai digitális világban.
- Ivy Liao
