Bevallom őszintén,engem nem fogott meg a 2016-ban a Doom rebbotja. Szépnek szép, de számomra itt véget is ért. 20 percre tudott játékban tartani (összesen 8 órám van benne). Az Eternal-lal egyáltalán nem játszottam, viszont az átvezető videókat megnéztem, és már ott sántított valami. Grinderbar azonban végigtolta a játékot, és papírra vetette nektek a gondolatait. Úgyhogy át is adom neki a szót.

Volt már olyan érzésetek valamivel kapcsolatban, hogy amint megláttátok elfogott a rossz érzés? A Doom Eternal-nál ugyanezt éreztem. Ebben a kritikában a saját tapasztalatomat fogom leírni a játékról. Tehát senki se vegye sértésnek, ha nem fogom az egekbe magasztalni. Végigmegyek minden ponton, ami szerintem rosszul sikerült, és ha te máshogy látod, akkor kérlek azokkal a pontokkal szállj szembe amikkel nem értesz egyet.

Rólam annyit érdemes tudni, hogy a Doom sorozattal elég korán találkoztam. Még az első 1993-as Doom-al kezdtem. Amit akkor még nem tudtam végigvinni, csak az első vagy talán a második pályáját élveztem. 

Aztán eljött 2004 és megjelent a Doom 3. Bevallom addigra már nosztalgiává kopott az eredeti széria. És a legújabb Doom valami eszméletlen jól nézett ki. Emlékszek a játék 18-as besorolására, és arra, hogy mennyire durva. Meg hogy több országban tiltólistára is tették mert túl véres. Akkor még újdonságnak számított. Na ná, hogy azonnal ki kellett próbálnom. Nagyon félelmetes volt, legalábbis a korhoz képest tényleg jól összerakták. Volt benne pár jumpscare is, egy korrekt történet és egy teljesen újragondolt FPS környezet. Később nagyon megszerettem ezt a játékot és sokszor kipörgettem. Még nem hivatalos magyar szinkron is készült hozzá. Ennek örömére, előszedtem az eredeti Doom részeket és azokat is végigvittem, az összes extra résszel, amiket hozzá készítettek. 2012-ben pedig modderek elkészítették a brutal Doom-ot ami az eredeti játéknak a felturbózott változata. Itt már majdnem olyan volt a játék mint a mostaniakban, csak a grafikán kellett még tuningolni.

Ennél a változatnál már nagyon rá voltam pörögve a Doom szériára és alig vártam, hogy végre készítsenek folytatást a 3. részhez. De valahogy csak nem akart jönni. Ezért kénytelen voltam hasonló témájú FPS játékokkal ismerkedni. Hatalmas mérföldkő volt az egész szériában 2014, amikor megjelent a Wolfenstein: The New Order. Azt talán nem is kell mondani, hogy a Wolfenstein 3D volt az ami útjára indította az egész kalandot még 1992-ben. De csak a pontosság kedvéért, előtte volt még két rész 1984 és 1981-ből. De az igazi FPS stílust a 3D hozta. Szóval a nosztalgiázás után végre visszatértünk 2014-be és a Bethesda megajándékozott minket egy vadonatúj, pörgős akciójátékkal. Hatalmas siker lett, és a kiadónál gondoltak egyet, már itt a Wolfenstein végén megígérték, hogy majd valamikor letesznek az asztalra egy új Doom-ot. Nem is kellett sokat várni csak 2016-ig, amikor is újra kinyíltak a pokol kapui és szükség volt Doomguy-ra

Legelőször is szeretném kiemelni Mick Gordon zenei munkásságát. Eszméletlen az a figura. Olyan ő az új sorozatnak mint John Williams a Star Wars-nak. Nélküle nem lenne ugyanolyan élményű a játék. Ha csak egy számot kellene mondanom a játékból, akkor az a Rip & Tear lenne. Külön piros pont, hogy mertek visszanyúlni az alapokhoz. Vagyis visszahozták az életerő sávot, amit csak csomagokkal lehet tölteni. Nem pedig az akkor divatos, kivárásos visszatöltést használták. Ezzel is megfejelve az adrenalint. Nem szórakoztak semmit a realisztikussággal. Legyen nálad egyszerre 10 fegyver meg egy rahedli töltény. Itt minden csak a démonok irtásáról szól. Nagyon szép, atmoszferikus helyszíneket sikerült megalkotniuk a Marson, grafikailag is rendben volt. De talán ezek alapvető dolgok, nem is itt szoktak megbukni a játékok. A története is korrekt volt. Egy amolyan egyutas sztori. Juss el A pontból B pontba, előbb lőj és aztán kérdezz mélységű, de mégis lehetett vele azonosulni. Egyértelműen siker játék lett. Ezt már a készítésnél is érezhették. Mert a Doom 2016 befejezése lezáratlan maradt, helyet engedve az új Doom Eternal-nak. És elérkeztünk a jelenbe 2020-ba.

A Doom Eternal nem lett egy jó játék. Legalábbis az elődjeihez nem tudott felnőni. Azokat az elvárásokat amiket a 2016-os reboot letett az asztalra semmiképpen sem tudta, még hozni sem. Viszont, minden más tekintetben látszik rajta a munka, hogy korrektül össze van rakva. Csak éppen mintha eltévesztették volna a házszámot. Tehát csak gyorsan összefoglalva, a grafika még mindig szép, bár szerintem csúnyább mint a 2016-os. Az akcióra sincs panasz, remekül optimalizált, majdnem max grafikán futtattam és nem volt nagyobb akadás, még akkor sem amikor csurig volt tömve ellenféllel a térkép. Ha egy multiplayer lövöldének veszem akkor zseniális. Tehát maga mint játék jó. De hiányzik belőle a lélek, és pont ez az ami hosszú távon nagyon unalmassá teszi. Hiába a millió effekt, a pörgős metál zene, sajnos ez is megfásul a végtelen démon írtásban..

Emlékeztek még arra a jelentre amit a trailer-ben annyira mutogattak? Hogy egy űrállomáson kezdünk, valahol a Mars felett, ami éppen idegen invázió alatt áll. Nekünk pedig a feladatunk az lesz, hogy rendet tegyünk. Előbb itt, aztán majd odalent. Legalábbis így jött le, és így lett volna logikus. De nem, ez a jelenet csak a játék felénél lesz, miután egy csomó Noname bolygón végigharcoltuk magunkat. Az első szembetűnő furcsaság ami nem tetszett, rögtön az elején ért. Amint betöltött minden, rányomtam az új játékra, majd bejött egy kis felvezető előzetes, amiben a földet ostromolják, és azért imádkoznak, hogy meghalljuk és segítsünk nekik. Meg a végén még egy nő is segítséget kér. De minek? És miért? Az eddigi részben nem ezt csináltuk egyfolytában? És honnan lett hirtelen ilyen gótikus-kalóz űrhajónk? Nem sokat tököl a karakterünk, rögtön kezdés után beleugrunk egy teleportba, és készhez kapunk egy shotgunt és ennyi, menjél. Máris ott vagyunk a Földön, én meg csak kapkodom a fejem, hogy húha de jól néz ki a játék. Ezt a hirtelen bevezetőt még elnéztem. Mert gondoltam ok, majd beindul a sztori és elmondja, hogyan kerültem ide. Aztán vártam egy órát, majd kettőt, aztán utána megszólalt a belső hang, itt baj van.

Lehet hallottatok már a német csodafegyverekről, hogy majd azok megnyerik a háborút. Amik azon az elven működtek, hogy nagyobbat, erősebbet, mint az ellenségé. Mert a méret a lényeg, az ára meg a legyártása nem számít. Ilyen volt például a Maus tank. Ami lehet, hogy tűzerejében és páncélzatában felülmúlta a többi tankot csak éppen megmozdulni nem tudott, és legyártani sem volt egyszerű. A Doom Eternal ugyanez az eset. Minden FPS mutatójában tökéletes, csak éppen pont abban nem veszi fel a versenyt, ami egy jó végigjátszáshoz, vagy egy újrajátszáshoz szükséges lenne. A játék nagyon monotonná tud válni. Úgy éreztem magam mintha elmondanának pár sablon szöveget, két aréna harc között. Ami nem szól semmi másról, hogy a multiplayer béta verzióját teszteljem különböző erősségű botok ellen. Inkább éreztem magamat egy Unreal Tournament arénában mint egy 2016-os Doom játékban. Mire is gondolok lélek alatt? Vagy az alatt, hogy hiányzik neki a földhöz ragadtság? Az azonosulás hiánya. Történet alatt nem azt értem, hogy egy regényt meséljen el nekem. A történet lehet csak annyi, hogy ellopták a kardomat, és azt vissza akarom kapni. Ha nincsenek azonosulási pontok a karakterrel és mondhatni új, tájidegen elemek kerülnek bele, akkor az egész meg van lőve. Mert miért éljem bele magamat egy olyan világ, vagy faj történetébe akiket akkor látok életemben először. Persze az első dolgom az volt, hogy megpróbáljak kapcsolódni, de ha egyszerűen nincsenek pontok, akkor egy idő után elkezd laposodni. És a végére már nagyon untam, hogy X bolygón az Y sosem látott koronás idiótákat kergetem. És olyan mindegy volt most, hogy élnek vagy halnak. Vagy egyáltalán nem érdekelt kik voltak, ezek a titán robotok. Mert nem ezt vezették fel 2016-ban. Olyan volt minta az Eternal-t már 2016-ban megírták volna, mint egy biztonsági B opciót, de akkor leszavazták és helyébe jött a rendes verzió. Talán lusta volt a Bethesda, jó szokása szerint. Fogta a félkész B opciós Doom-ot kicsit átalakította, hogy minimálisan legyen benne a 2016-nak a történetéből és piacra dobta. Sunyi módon olyan trailereket osztottak meg, amik azt sugallták, hogy ott folytatódik a történet, ahol még régen befejeztük. Még a gameplay-ből is azt lehetett leszűrni, hogy miután a Marson rendet raktunk, megyünk vissza a Földre, hogy egy bolygóközi világmegmentős hajsza részesei leszünk. Ezeket az elemeket csak foltokban tartalmazza, és azt is zavarosan.

Most pedig következzenek az apróbb, de annál zavaróbb kis változtatások. Először azt hittem rosszul hallok, de kis idegesítő hangeffekteket tettek be egyes ölésekhez. Például egy fejlövésnél olyat pittyeg a játék mintha valami flipperben lennék. Rengeteg vér volt benne, és a meghalás is sokkal látványosabb, a fegyverrel le tudjuk cafatonként lőni a húst a démonokról. Ennek ellenére, mégis sokkal, könnyedebbnek éreztem a 2016-hoz képest. Az egész világ nagyon elnagyoltnak tűnik. Végig olyan érzésem volt, hogy a különböző pályákon más csapatok dolgoztak és ezért lettek ennyire eltérőek. A Doom eddig sem volt egy nagy fejtörős játék. De miért kell minden egyes kis részletet szájba rágni? Gondolok itt arra, hogy nyomd meg a space-t és akkor a karaktered ugrik. Ezek a kis tanácsok elég sokáig velünk lesznek. De 2020-ban ki az akinek ez nem világos? A gyerekeknek jó lehet, akik még sose láttak FPS-t de ők meg ne játsszanak egy +18-as játékkal. Itt is lehetőségünk lesz fegyvereinket és ruhánkat fejleszteni, de ez nálam nagyon hamar unalomba fulladt. Itt is két opció közül lehet választani. De megmondom, egy módot használtam és feleslegesnek éreztem a váltogatást.

Új elem került bevezetésre, a parkourozás. Az elején még jópofa volt ide-oda röpködni, de olyan lehetetlen helyeket találtak ki, hogy oda nagyon nehéz volt eljutni. Arról nem is beszélve, hogy nem egészen működik olyan jól ez az ugrálós rendszer mint ahogy elképzelték, ezért rengetegszer előtte leestem vagy túlugrottam a célon. Így kezdhettem előröl. Már-már Cat Mario szintre emelve ezzel a Doom-ot. Itt vannak szegény élőhalott és démon barátaink. Akik igazából maguk sem értik mit keresnek a Földön csak szegény áldozatai pár idiótának, akik egy ismeretlen világból ideteleportálták őket. Ha messziről nézem a démonokat akkor csak állnak egy helyben és nem tudnak magukkal mit kezdeni. Vagyis de, egyvalamit tudnak, egymással verekszenek két aréna harc között. Komolyan már sajnáltam őket lelőni. Már 2016-ban is egymásnak estek, de itt valahogy még reménytelenebbnek hatott. Körülbelül ekkor következett be a teljes kiégés, pedig még jó pár óra játékidő volt hátra, és nagyon kíváncsi voltam a végére mit sikerül kihozniuk de egy kis segítségre volt szükségem.

Pro tipp: egy pohár bor után jobban megy. És tényleg, nagyon élveztem azt a sok kis vibráló fény effektet, nem érdekeltek a történetbeli lyukak. Nem volt gondom a motivációra. Nem érdekelt, hogy egyik arénából a másikba megyek, és közte csak kamu utak vannak. Ahol egyre több és több démont kell legyűrnöm. Hogy a fegyverem állandóan kifogy, de akkor bekapcsol a vésztartalék láncfűrész, vagyis sosem tud kifogyni a munícióm. Szóval remekül szórakoztam. Addig a pontig amikor már túltolta a játék a méreteket. És nem 50 vagy 100 ellenséget kellett megölni hanem mondjuk 200-at. És azok is kemények voltak. A végeredmény pedig egy ész nélküli rohangálás lett, ami hangsúlyozom egy bizonyos pontig nagyon élvezetes, de ha már huszadjára ölöd le ugyanazt a behemótot, akkor ellaposodik.

Összegezve a Doom Eternal kiváló FPS játék. De rossz Doom. Mindenképpen megéri tenni vele egy próbát. De rengeteg negatív tulajdonsága van. Ezért nálam az egyszer játszós kategóriába került. Nagyon erősen a multiplayer részére van kihegyezve. Ami látszik, hogy nagyon jól fog működni, de hát tucat hasonló játék van. A 2016-os Doom pont azért lett sikeres, mert újat mert mutatni. Az Eternal sokkal inkább biztonsági játékos, és nem hozott lényeges újításokat. Csak a biztos pontokat tuningolták fel többszörösen.