Invincible játékkal véletlenül futottam össze, már nem tudom, hogy hol, de nagyon megörültem, mikor a steamen láttam, hogy van demo, úgyhogy le is töltöttem, ki is játszottam, a játék pedig felkerült a kívánságlistámra. Azóta megjelent és hiába a demo, csalódott vagyok.

Nagyvonalakban a sztori: a Szitakötő nevű kutató hajó épp hazafelé tart, amikor a kapitány megszakítja egy látszólag élettelen bolygó mellett az utatokat, hogy soron kívüli leszállást és felmérést hajtsanak végre. Hogy aztán beüssüön a krach. Te kiütve ébresz fel a bolygón elég erős fejfájással és némi hiányzó emlékkel. Maga a játék Stanislaw Lem azonos című novelláján alapszik, igazából annak előzménye, van benne minden: idegen létformák, hidegháborús szituáció, komcsik, kapitalisták, hibás döntések sora etc...

Az eszközök dizájn nyelvezete (, ami amúgy szerintem nagyon jól el lett találtva) 50 évek amerikai atom láz és a kazettafuturizmus ötvözéseként tudnám jellemezni, és szerelmes is vagyok belé a fülem csücskéig. A kihalt bolygó pedig furcsán kiesnek hat. A játék során chekpointonként kapsz képregény paneleket, amik egész pofásan foglalják össze a történetet, ha épp abbahagynád és később térnél vissza hozzá. És a jó dolgok nagyjából véget is érnek itt. A játszható demo nagyjából a játék közepén helyezkedik el, és volt annyira érdekes, hogy felkeltse a figyelmemet, ahogy említettem tetszett a stílusa és a megvillantott sztori elemek is érdekesek voltak. A játék nagyjából 6-7 óra hosszú, csak nem azért mert van benne annyi minden, hanem mert a karaktered és maga a játék is lassú. Nagyjából minden második interakció animációban végződik, amit végig kell várnod, hogy aztán egy előre meghatározott útvonalon eljuss a következő animációig. És mindenre van egy animáció, legyen az felmászás egy sziklaperemre, egy nevezetesség megvizsgálása... Nagyjából ennyiből áll a gameplay loop: juss el A pontból B pontba, egy iszonyatos módon lekorlátozott útvonalon (egy 10 centis padkára nem tudsz felugrani, neeeeem neked meg kell kerülnöd), a dialógusokon kívül nincs más a játékban, semmi logikai puzzle vagy bármi ami egy kicsit is élvzetesebbé vagy lekötőbbé tenné. Több végződéssel rendelkezik ami a teljesített mellék küldetésektől (igazából nem nevezheted annak sem őket, de mindegy) és esetenkénti választható párbeszéd opcióidtól függenek, de ezek kb annyira észrevehetőek, mint anno a Metro 2033-ban a morális rendszer, és igazából a játék utolsó egy órája az gyakorlatilag abból áll, hogy beszélgetések során elérd a végkifejletet, legalábbis az egyet a lehetséges 11 közül. Mechanikailag sem épp kedvelem a felépítést a játéknak az automata checkpoint rendszerrel. Tudom, hogy mi a lényege, tudom, hogy hogyan kell használni, de a legtöbb ilyen játéknál nem kúrfel, hogy újra végig kell játszanom, mert a) vagy gyors lehetek, b) vagy van tenni való, és nem unatkozok. De itt, ha abbahagytam, de nem chekpointon ugyan úgy végig kellett játszanom ugyan azzal a lassú haladással az elvesztett részeket, és még csak gyorsítani sem igen lehet, mert hiába tudod, hogy hova nézz, menj, keress, a kötelező párbeszédeknek el kell hangzania, a kötelező animációnak le kellett mennie. Hiába érdekesek azok, és boncolgatnak nagyon jó témákat, előkerül a Fermi paradoxon, a robotok jövője, ebben a témában a játékos által irányított karakternek bírom az optimizmusát az emberek és robotok kapcsolatának jövőjéről, (kicsit olyan, mint a 28. HFY) egész üdítő volt egy nem "úgyis kipusztítanak minket" vonalat hallani. A játék megpróbál veszélyérzetet kelteni, és sürgetni, de a játékmenet alatt egyszer sem vagy veszélyben. Valójában ez nem egy játék hanem egy interaktív film. Ha így fogod fel és szereted, ha limitáltan is, de a magad ízlésére szabhatod a filmet akkor arra jó, játéknak azonban unalmas. Lem azonos című regényét nem olvastam, de lehet egyszer elfogom, kíváncsi leszek, hogy hogy sikerült adaptálni vagy épp milyen könyvben. Utóirat: Akartam likelni a demót, de az már nem elérhető.