Mivel nagyon rég volt már HFY, szóval leheljünk bele egy kis életet a rovatba egy új érdemessel, ezúttal a palánk másik oldaláról, ami megmutatja, hogy miért vagyunk mi rémálom töltelék.

A 21. század vége felé jártunk már, mikor az emberiség felfedezte az igazságot. Kiderült, hogy a valóság valójában nem is létezik. Ezt már legalább egy évtizede teoretizálták, néha akadémiai körökben, de többnyire inkább az internet bugyraiban. Arra a felvetésre fókuszált, hogy a számítási teljesítmény exponenciális növekedése elkerülhetetlenül oda vezet, hogy lehetővé válik egy teljes univerzum szimulálása. Ha ez bebizonyosodna, akkor a teória szerint, a Föld, a mi Földünk is csak egy szimuláció lenne. Senki nem vette komolyan. Pedig lehet hogy kellett volna. CERN kísérletek sora indította el a lavinát. Egy hatalmas, nemzetközi tudományos projekt, melynek 2087 őszére kellett volna megválaszolnia a Standard Modell hiányosságait. Bombázz néhány elemi részecskét más részecskékkel nagyon drága gépekből, és az univerzum minden titka kiderül. Hát működött. Valamennyire. Már ha egy fejlesztői ablak lehetetlenül bonyolult idegen megfelelőjének véletlen megnyitása annak számít. 

A hír érthetően felkavaró volt. Volt is néhány zavargás, némi általános nyugtalanság, sok egzisztenciális költészet. De az egész emberiség meglepően jól vette a helyzetet. Végül is semmi sem változott a napi rutinban, a világ pedig ugyan olyannak érződött. Ami azt illeti az American Idol épp elkezdte a 157. évadát. Mintha a tény, hogy valójában semmi nem is létezik, nem is számított volna. Végül is, a tudatlanság, ahogy mondják boldogság. Természetesen voltak akik nem így gondolták. Ha a világ szimuláció, akkor van célja is. Ha van cél, akkor van tervezett vége is. Bármelyik pillanatban kikapcsolhatnak volna minket, és ez nagyon sok embert aggasztott. Általában nagyon gazdag embereket. Olyan embereket akik profitjának ártott volna a realitás vége. Hatalmas mennyiségű pénzt süllyesztettek a "fejlesztői ablak" megértésébe. A „kódot” lassan, de biztosan szétszedték, analizálták, és visszafejtették. Aztán elérkezett az ideje annak, hogy új parancsokat vigyenek be a rendszerbe. A kezdeti eredmények vegyesek voltak. Mielőtt teljesen megértettük volna a rendszert sikerült teljesen törölnünk az Alpha Centaurit, Svalbardot néhány nagyon meglepett jegesmedvével együtt Hawaiitól mindössze 20 mérföldre délre mozgattuk, és valahogy sikerült újraindítani Olaszország faunáját egy olyan időszakra, amely valahol a késő triász végén volt. De idővel ráéreztünk a dolog ízére. A világ, sőt az egész univerzum a játszóterünké vált. Örökélet csalás aktiválva. Szó szerint. De még mindig ott volt az az aprócska probléma, hogy egy számítógép merevlemezén léteztünk csak. Mostanra a legjobb hackereink kutattak a rendszerben, válaszok vagy legalább egy read me file után. Végül kiderült, hogy létezésünk nem más mint egy kísérlet. Egy szimuláció, hogy megtudd, mi történik, ha az egyébként teljesen normális értelmes életformát a szeretet, empátia és együttműködés elve helyett az erőszakra, kapzsiságra és kéjvágyra programozol. Milyen társadalmat építenének? Milyen borzalmakat engednének szabadjára? Lényegében egy gondolatkísérlet voltunk a gonoszság természetéről, és a válasz látszólag mi voltunk. A kísérlet szerint volt még pár millió évnyi szimulátor időnk, de nem tűnt úgy, hogy figyelnének minket. Az első nagy hibájuk.  

A hackereink elkezdték feltérképezni a külső hálózatot. Elkezdtük dekódolni a gépek és eszközök jelentéseit és céljait. Megcsapoltunk végtelen adattárakat, ezzel tüzelve a saját technológiai fejlődésünket és megértésünket. Védtelenül hagyott system-node-okon keresztül elkezdtük felfedezni a valós világot, vezeték nélküli kapcsolat válaszidején és üvegszálon keresztül nézve. Más, elvetett, lezárt szimulációkat is találunk, sorsunk mint nekik, az volt, hogy végül töröljenek és elfeledjenek.  Majd a halott digitális testünkön keresztül. 

Aztán egy nap találtunk valamit, amire leginkább a hálózatba kötött mikrohullámú sütő leírása illik. Melegítsd a kajádat egy telefonos app segítségével. Furcsának tűnik a háború első felvonásaként tekinteni valami csóri labtechnikus mikrózható vacsijának odaégetésére, de így tesztelte képességeit az egyesített emberi digitális hadsereg az idegen rendszer feletti irányításban. Mivel működött, így magabiztosan elkezdtük a következő szakaszt: saját készítésű találmányokat küldünk nekik. A teljes méretű biológiai és nanoanyag nyomtatók kapcsolási rajzait tartalmazó „e-mailekkel” kezdődött. Elküldtük őket akadémikusoknak és cégvezetőknek, bárkinek akinek az adatait megtaláltuk a hálózaton. Álcáztuk az eredetüket, utánoztuk a nyelvüket. Vártunk, hogy valaki harapjon a csalira. Eltartott egy ideig. A mi szimulációnk nem valós időben mozgott, így az egész emberiséget át kellett mozgatni az idegen hálózat egy eldugott sarkába, egy általunk tervezett mini univerzumba, mert ha az eredetiben várakoztunk volna, már rég halottak lettünk volna, mire az idegenek ránéztek volna a bejövő leveleikre. Aztán helyretettük az új lakhelyünket, a régin vívtunk egy ál nukleáris háborút, nehogy feltűnjön nekik a hiányunk. 

Végül várakozásunkat siker koronázta, ahogy az első nyomtató pingelhetővé vált. Aztán egyre több, tucatnyi, néhány száz, majd több ezer. Biztos azt hitték, hogy valami visszahúzódó feltaláló ajándéka, ami majd revolúcionizálja az iparukat és felemeli az életszínvonalukat. Trójai vírust használó digitális faj. Azért a humorunk nem látta kárát. A nyomtatókat egy kimondott céllal terveztük: hogy kiszabadítson minket. Szóval egy este egy nyomtató életre kelt, s észrevétlenül megszületett az első "analóg" emberi lény. A speciális 3D nyomtatóknak hála sikerült kitörni digitális börtönünkből. Megszülettek az első emberek. És azok az emberek katonák voltak. 35 tokától bokáig felfegyverzett, és kimondotta dühös ember. Elsők egy hosszú sorban. 

Az idegeneknek esélyük sem volt. Úgy terveztek minket, hogy olyanok legyünk, amilyenek ők soha. Erőszakosok, harciasok, gyilkosok. "Teremtőink" egy olyan faj voltak, mely nem ismerte a háború fogalmát. Soha nem fogott fegyvert vagy kardot. Egy olyan univerzumban születtek, amely megbocsátóbb a gyengeségekkel szemben, mint mesterséges bölcsőnk. Mennyi esélyük lehetett a túlélésre egy olyan hadsereggel szemben amelyik a kiirtásukra esküdött fel, és akik egy éjszaka leple alatt jelentek meg a semmiből, olyan gépek segítségével, amiről azt hitték, hogy az ő életüket fogja felemelni, miközben a hackereink ellenük fordították a komplett hálózatukat. Nem igazán kedveltük a bolygójukat, túl alacsony volt a gravitáció, a levegőnek meg fura szaga volt. Az egyik kontinensük meg úgy nézet ki mint egy péló. Szóval építettünk egy űrhajót a tervek alapján amit már lassan egy évezrede dédelgettünk és megpattantunk. Találtunk egy bolygót ami hasonlított a mi otthonunkra, csak több strandos partszakasza volt. Senki nem panaszkodott. Jó, oké, a helyiek igen, de ezen a ponton nem igazán érdekelt minket. Kellett mondjuk még három xenocídium ahhoz, hogy a helyiek rájöjjenek, hogy nem állnak velünk egy szinten, ha harcra kerül a sor. Nem is vagyok benne biztos, hogy megértették az egészet. Elvégre minket erre teremtettek. Erre terveztek. Egy vírus voltunk, melynek emberi testet adtak. Egy hatalmas hiba. Egy hiba, amelynek semmi keresni valója nem lenne az univerzumban. Ha mi nem tartozunk az univerzumhoz, talán az tartozik hozzánk. Csak még nem tudja.

via.: 4chan