Metroplexum, neonragyogás és nuyen. Ezekkel a szavakkal 2012-13 környékén találkoztam Stephen Kenson Született vadász könyvében. Ami azt illet az a könyv volt megismerkedésem pontja a Shadowrun világával. No meg a 2. kiadás könyve, ami azóta is meg van, noha nem játszottam vele soha, mert nincs időm. No de vissza a könyvhöz. Már akkor is éreztem hogy van ennek még folytatása, de valahogy elfelejtkeztem róla, aztán a jó ég tudja honnan megszereztem őket lássuk felér e az emlékeimmel.

Az első könyvben megismerkedhetünk Kellan Colttal. Kellan Kansasban már játszott az árnyékban, azonban valamivel többre vágyik, plussz kapott egy rejtélyes csomagot az állítólagos volt anyja ingóságaival. Szóval Kellan magára aggatja a golyóálló pólót, meg a szakadt Hitachi laptopját és Seattle felé veszi az irányt, ahonnan a bélyegek tanúsága szerint a csomag jött, ergó az anyja is arra ténykedhetett. A könyv igazából egy meló körül központosul, akár lehetne kalandmodul keretként is felhasználni. A meló rendben le is zajlik, de valami fura Kellannak, és hát egyik társuk épp hangosan veszekedik a megbízójukkal így aztán nyomozni kezd, és rájön, hogy megbízójuk hazudott nekik, és jönni fog egy másik szállítmány is, így saját szakállra úgy dönt, hogy rajta üt. A második könyvre azt hinné az ember, hogy Kellan fejlődött de nem, még mindig érzelmes bár mondjuk most már kicsit pesszimistább lett, ami a korpós megbízókat illeti. De az érzelmes kisgyerek még mindig megvan, és ez az érzelmes kisgyerek egy feltételezhetően tömegpusztító fegyverekkel zsufizott bunkerra áhítozik. No nem magának, hanem csak azért hogy bebizonyítsa a Lothannak a tanárának, hogy nem egy kispályás. Úgyhogy igénybe veszi barátai segítségét, van aki segíti is van aki pedig hátráltatja de végül csak elindul, hogy megszerezze magénak a hírnevet. Eközben még valahogy az első részből megismert Brickman is beszáll a buliba, bár most mint finanszírozó. Meg még egy tünde is, aki azt mondja, hogy ismerte Kellan anyját (ami csak így a semmiből jön). A harmadik könyv kicsit kacskaringósabb és jó néhány árulással tarkított úton visz a tünde felségterület szíébe, egyenesen a tündék fővérosába, ahol Kellannak immáron századszorra nyilvánvalóvá teszik, hogy az ő munkakörében nem feltétlen kellene mindenkiben vakon megbízni. Az egész sztori pedig egy versenyfutással az idővel csúcsosodik ki, ahol nem kevesebb mint Kellan élete a tét.

Anno azért kedveltem az első könyvet, mert úgy éreztem, hogy nincs szükség hozzá akkora már létező tudásbázisra, hogy megértsd és Kellannal együtt fedezhetjük fel. Ezt úgy gondolom, hogy most is igaz, ugyanakkor nem árt ha legalább a történelmi részeket átolvasod a szerepjátékos könyvben, mert akkor néhány hivatkozott eseményt is megérthetsz, de ezek igazából nem fontosak a történet megértéséhez és esetleges élvezéséhez, csak hozzáadhat a te élvezeti faktorodhoz, hogy jé itt hivatkoznak a netcrash eseményre és te tudod, hogy nagyjából mi is történt.. Az első könyv ugyan azt az élményt adta, mint anno amikor először olvastam, viszont, a trilógia maradékára sajnos nem mondhatom, hogy jók lettek. Az első könyvben még el tudom fogadni, hogy Kellan-t az érzelmek vezérlik és talán némi igazságérzet, de a későbbiekben  zavaróvá válik, hogy önszántából választott illegális életet, nem passzol a karakterével. Túl lelkiismeretes és zavarja, hogy pl.: munkaadójuk nem mondja neki el, hogy miért bérelte fel őket a saját cége ellen. Ez amúgy több galibát is okoz, az egyik karakter pl ezért ugrik ki a bandájából ahol eddig volt. Ez a karakter szituáció viszont jó ellenpontokhoz vezet, imádom, hogy mindenki elmondja Kellannak, hogy el van tévedve, és ez amit csinál egy helyre vezet: hullazsákba. A könyv lépten-nyomon emlékezteti Kellant és minket is, hogy itt mindenki kettős játékot játszik, és senkiben nem kellene bízni, és Kellan mégis, mindig újra bízik és az érzelmei alapján dönt, amiért egy kicsit határozott DM egy szerepjáték életútban kemény büntetéseket osztana. Ami azt illeti most belegondolva, ideig-óráig kap is egy minimális büntit a főszereplő, de nem hagy benne maradandó nyomot, és csinálja tovább a hülyeségeit. A karakterfejlődésekben is érzek hiányokat, pl a harmadik részben elkerülhetetlenül (igazából már az első rész óta lehetett tudni) összekeveredik Kellan és Orion, ám ennek jelentős előzménye nincs, a két karakter alig-alig érintkezik, hogy aztán, hopsz, megtörténjék. Az ő kapcsolatuk bimbózásáról szívesen olvastam volna még. Aztán van amit teljesen nem értek, hogy a második és harmadik részben miért segített nekik jó néhány céges figura, ahol igazából (specifikusan) Kellan előtte mind kettőnek szálka volt a tenyerében, és erre nagggyon kevés indok, a potenciális bevétel ami egy mágia ébredés előtti fegyvertár jelent. Aztán ami a legjobban fáj, az az, hogy az író hogyan nem foglalkozott a könyv, illetve a főszereplő alapvető indítékával: a saját múltjának keresésével. Az első könyvben,  még ugye az a felütés, hogy azért jött Seattle-be, hogy megpróbálja kideríteni, hogy ki volt az anyja. Az után a mondat után, hogy a postabélyegző alapján jött ide,  konkrétan az utolsó könyvig elfelejtjük ezt a sztori vonalat. A trilógia harmadik könyvééig alig esik szó az anyjáról, hogy aztán egy karakter szájából tömbösítve a nyakunkba szakadjon minden, amellett, hogy Kellan erejét hatalmasra pumpáljuk, hogy így oldja meg a nyakába szakadt démon problémáját...

Kár a sorozatért, mert még mindig úgy gondolom, hogy az első könyv tökéletes belépési pont lehet az univerzumba az egyszerűsége miat, de a trilógia többi része hanyagolható. Komplex sztoriért meg menj és játszd ki a SH:Returns és Dragonfall játékokat.