Az Artemist párom rokona ajánlotta nekem, és égre-földre esküdött, ha a Andy Wier Marsi című könyve (nem fogom Mentőexpedíciónak hívni) bejött, akkor az Artemis is be fog. Karanténban meg mi mást csináljon az ember, mintsem olvasson?

Mikor anno Jazz Basarától megkérdezték, hogy mi akar lenni ha nagy lesz, ő azt választotta, hogy gazdag. Évekkel később csempészésből és rakodómunkásságból tartja el magát, és épp elbukta az EVA céh vizsgáját, dacára annak, hogy hidegvérével nem engedte, hogy vizsgáztatója megossza vele oxigén palackját, ami a vizsgáztató halálához vezetett volna. Szóval pénzügyi helyzete nem épp rózsás, és akkor valaki tesz neki egy visszautasíthatatlan ajánlatot.

Az első kérés, ami már a könyv 20 oldala környékén felmerült bennem: hát mégis hogy lett Kenya az első és egyetlen ország, mely fent tudja tartani az első és egyetlen állandó Hold bázist? Az Artemis nem ám egy ilyen tizenx fős kutató bázis, holott az még a nagy Amerikai Egyesült Államoknak is csak egy nedves álom. Akkor mégis mije lehet Kenyának? Amikor Wier azt írta, hogy van valamije, akkor egy kicsit megijedtem, hogy valami Wakanda-féle Vibrániumot húznak elő a semmiből, de nem. Wier a kézenfekvő megoldást választotta, mellyel viszonylag kevés ország rendelkezik: az egyenlítői perdületi sebességet, és a bürokrácia csökkentését. A furcsaságok száma tovább növekszik, mikor kiderül, hogy bezony mi magyarok is jelen vagyunk. Imádom mikor írnak rólunk sci-fi-ben, mert akkor mindig csodabogarak vagyunk. Kedvencem egy magyar író története, mely a Mysterious universe Energia háborúk nevű korszakába játszódik, és említ egy magyar gépésznőt, akit nem érdekel, hogy az amcsik eltérő tűzvezérlő szoftvert használnak, azt majd ő áthidalja, mire az amcsiknak annyira leesik az álluk, hogy majdnem gyújtást adnak a rakétáknak. Vagy a 17 km hosszú Dózsa György nevű csillagromboló, melynek lacikonyhák és kolbászozók vannak a fedélzetén. Amúgy az Artemis kupola rendszerének készültében hatalmas szerepe volt a magyar vasműveseknek, ugyanis ők készítették a szerkezeti elemeket.

Ebben a könyvben a karaktereit nem zárta be 60 négyzetméterre az író, hanem egy sürgő-forgó 6 kupolás Holdbázis életének és annak minden problémájának közepébe dobja az olvasót. Az író ezt ki is használta, és pattogott jobbra és balra, rángatva magával az olvasót Jazz életében. Egyes értékelők felróják, hogy dacára annak, hogy Jazz bármi lehetett volna, csak csapódik ide és oda, aztán valahol mégis ő old meg mindent. Találkoztam már a baráti körömben egy ilyen emberrel, aki lehetett volna bármi, ő mégis másmerre ment, és igenis nagyjából mindenre van egy ötlete, szóval ez a karakter típus nem ember idegen. Azonban azzal egyet tudok érteni, hogy egyes tényeket feleslegesen ismételgettek sokszor, pl, hogy Jazz mennyire zseniális és bármi lehetett volna belőle, és hogy egy egykori barátja elszedte tőle a pasiját. Viszont azzal nem értek egyet, hogy oly hatalmas baj lenne, hogy nem tudok meg semmit az adott karakterek múltjáról. Jelentéktelen kis emberek a mindennapi életben és véletlen, hogy pont ők lesznek történetük szereplői.. Véleményem szerint Wier a Marsi után (mind a könyv, mind a film zseniális volt számomra) ismét zseniálisan hozott egy hard sci-fi-t, élvezhető, könnyed köntösbe bújtatva. A felmutatott tudomány csak úgy, mint a Marsiban könnyen emészthető, és megérthető, és mindemellet teljesen elképzelhető jövőkép. A karakterek szerethetőek, és emberiek, könnyen lehet velük azonosulni. A szereplőgárda kellemesen széles spektrumot fog le: vannak erős jellemű női karakterek, akik bebizonyítják saját létjogosultságukat, különböző nációk tagjai, akik mind valami okkal vannak jelen, nem pedig csak azért, hogy meglegyen valami mondvacsinált kvóta. A könyv könnyen emészthető, humoros formában van tálalva, élvezet olvasni. Kiemelném Jazz, még életveszély közbeni gúnyos kommentárját, miközben fojtogatják, még képes beszólni valaki másnak: "A rohadt életbe is már! - kiáltottam rá. - Abbahagyná a problémái miatti picsogást, amíg meggyilkolnak?" nem tudtam nem nevetni, a helyzet komolysága ellenére is. Kb, mint mikor Mark Wattney azt mondta, a Marsi valahanyadik oldalán, hogy: "Kurvára tudományosan furmányosnak kell lennem!". Többen felrótták még az írónak, hogy miért beszélteti az olvasó felé Jazzt, melyre nekem csak annyi a válaszom: miért ne? Továbbá a komoly "kritikusok" által felhozott erőltetett női hősök, gondolattal nem tudok egyet érteni, igen Jazz nagyon jó hegesztő lehetne, de ez nem meglepő, kiskora óta acetilénvágóval nőtt fel. Mondjuk a legutolsó csavar: azaz, hogy Ő az Artemisz egyetlen csempésze, és mindenki rajta keresztül szerzi be az áruját, na az tényleg teljesen derültégből villámcsapásként jött, ami visszatekintve az egész sztorira tesz fel kérdéseket, de ennyit hajlandó vagyok elnézni a könyvnek. Zárógondolatokként: a könyvet szórakoztató sci-finek illetve thrillernek kategorizálják. Aki nem szívleli ezt a műfajt, az kerülje el, mert az Artemis nem neki lett szánva, és biztos, hogy lesz rész, mely nem tetszik. Azonban, ha csak egy könnyed szórakozásra vágysz, akkor ezt a könyvet neked találták ki. Én kb 3-4 nap alatt elolvastam az elejétől a végéig, és még biztos, hogy vissza fogok térni hozzá.