Az MU almanach munkálatok mellett (épp a katedrális 2. könyvével bíbelődök a cikk írásakor, azóta lehet kész vagyok a teljes Katedrális ciklussal) kikapcsolódásként elkezdtem átrágni magamat a Szörny tetralógián, aztán ez parkolópályára került, mert időközben meglett a Nikopol trilógia is amit valójában el akartam olvasni.

A Szörnyet és a folytatásait valójában tévedésből vettem meg, mert azt hittem, hogy ez az alapja a Immortals ad vitam című filmnek, de egyik olvasónk hamar felhívta a tévedésre a figyelmemet, hogy a film a Nikopol trilógia alapján készült, át is rágtam magamat rajta, hogy teljes képet kaphassak arról, hogy mit próbáltak vászonra vinni. Nos hiába rágtam át magamat rajta, továbbra sem tudom, hogy mi a fészkes fenét olvastam. Vonatkozó sirámaimat a képregénnyel kapcsolatban itt olvashatjátok hosszabban. Most itt vagyunk, és minden józan eszem ellenére nekidurálom magamat a Szörny tetralógiának.

A Szörny tetralógia valójában későbbi mint a Nikipol, de ezt adták ki magyarul, és olyan nagy mázlim volt, hogy sikerült megcsípnem szerintem az utolsó boltban kapható új darabokat, mind a négyet. Vékonyka és könnyű kötetekről beszélünk, melyek cserébe nagyobbak mint egy Disney képeskönyv, ami a hordozhatóság rovására megy, de cserébe a lehető legjobb lehetőséget nyújta arra ,hogy élvezd Bilal rajzait, mert azok gyönyörűek. Bilal rajzai más vonalon mozognak, mint a tradícionális nyugati képregények, olyan érést kelt, mintha pasztelkrétával készültek volna, nincsenek pontosan definiált vonalak, minden kontúr kicsit szaggatott. A panelek kaotikusak, mégis kellemes nézni őket, a kaotizmus ellenére nagyon részletgazdagok, de nem részlet creepek. Emiatt nem tudtam elolvasni a Gyilok osztagot, mert ott meg túl sok a detail és a fekete fehér tusmunkát fájdalmas nézni. Mindent összevetve kellemes lenne olvasni a Tikos Fiók kiadványát. Csakhogy a négy könyvben gyakorta elszórva (1. könyv: 16., 21., 30., 70 oldal, 2. könyv: 14., 21., oldal, hogy csak néhány példát hozzak) sikerült kevert nyelvű buborékokat kreálni, a 3. könyv 46 oldáalán pedig az egyik szövegbuborékban meg van egy ujjbegynyi lyuk a szövegben, mert miért ne. Összevetettem az angol kiadással (jobbhíján, mivel a franciát nincs lehetőségem még csak meglelni sem) és abban nincsen kevert nyelvűségre való utalás, ami elférne a multikultrális olvasztótégelyben, szóval ez fixen csak pocsék munka, ami erős dolog tekintve, hogy 2009-ben a borítóára 2500 forint volt.

Frissítés: miután befejeztem a cikket, mit ad isten megtaláltam a francia eredetit Waybacken. És mit ad isten, az eredeti is ilyen szar, csak valamiért az angol nem az. Szóval visszavonom amit a Titkos Fiókról mondtam, ők jó munkát végeztek, bár irritálót.

Történet

Az első könyv Nike Hatzfeld az élettörténetét meséli el nekünk, fordítva, a születése pillanatáig, ugyanis hiper emlékezete van, és emiatt nagyon keresett ember, mondjuk nem jó értelemben. A világon a képregény napjaiban elterjedt egy új szekta, az obskurantisták és a legmilitánsabb rend ezek közül az Obskurantiosta Rend, akik el akarnak pusztítani mindent , de legfőképpen a Hubble űrtávcsövet amivel felfedeztek valamit. Emellett tanúi lehetünk Szása és Amir besorozásának az Eradikátorok osztagába. Hogy ennek mi a lényege, nagyon jó kérdés. A második könyv még kaotikusabb mint az első, és még több kérdést dob fel választ annál kevesebbet. Az kezd körvonalazódni, hogy Optus Warhol kijátszotta mind a világkormányt, mind pedig a obskuristákat, de, hogy miért, passz. Ezentúl azt sem értem, hogy hirtelen miért hivatkozik magára, mint művész. Mert hogy az, ennek keretében végig nézhetünk egy fehérre mázolt szobában és szereplőkkel lejátszott gyilkosságot, meg egy halálfelhőnek nevezett entitás/vírus(?) szabadon engedésének. Hogy miért? Passz. Emellett Nikét klónozta kétszer, így egyszerre 3 szaladgál belőle a világban. Egyet lelő Szása, a másik meg eltűnik, miután látott egy rejtélyes agyonlőtt óriás koponyát. A harmadik könyvben Warhole-t megöli saját másolata hogy ő legyen az egyetlen Warhole (aki amúgy Holeraw anagramma néven vereti), egyetlen egy hiba csúszott a számításába, hogy az igazi Warhole ráakaszkodott Nike testére, és emiatt túlélte. Amir és Szása története hektkusan alakul, nagy időket ugrunk át, és igazából smemit nem tudunk meg róluk, csak be-be vagyunk dobva életük eseményeibe véletlen potokon. Az előző részben eltünk Nike kópiáról kiderül ki, hogy a marson van, de közben warhol már nagyjából midnenkiről másolatokat csinált és ők futkorásznak a sztoriban, így azokról is akik a mars felé vették az irányt, és láss csodát a mentőakció átcsap orgigiába. Nem nem viccelek. Itt már lehetett érezni, hogy közelítünk valamilyen végkifejlett felé, noha annak semmi köze nem semmihez, amit esetleg tippelni lehetett, vagy vártál a Hubble-4 űrtávcsőtől. Ennek az érzésnek a farvizén vágtam neki a negyedik könyvnek, amitől véglelg leolvadt az agyam. Őszintén nem is emlékszem rá, hogy mit olvastam oldalról-oldalra, csak szerettem volna túllenni rajta. A negyedik könyvre a fókusz lekerült a három karakterről és teljesen áthelyeződött a különféle Warholeokra, és az általuk létrehozott művészi(?) alkotásokra és beigazolódott az amit tippeltem: lényegtelen volt konkrétan az első két könyv, az obskurantisták és minden halál, minden random világépítés. Nem volt semmilyen szörny, semmilyen veszély ami az űrből jött volna, mélyen a sivatag alatt volt egy csontváz aminek nem kellett volna ott lennie. Hogy mi volt az? Egy óriás, akit fejbelőttek? És ki lőtte fejbe? Hát Warhole. Hogy mi volt az Amir-Nike-Leyla hármasnak a szerepe? Igazából annyi, hogy Warholet emberiességre ébresszék, több nem, csak akkor tudnám miért rájuk volt építve a szotri, illetve 4 köyv után is gondolkodom, hogy VAJON mit tehettek, ami felébresztette az empátiát egy transzdimenzionlis lényben, mert én egyetlen egy momentumot sem tudok felhoz, talán Amir végtelen kitartását a lassan mutálódó felesége mellett, de ennyi.

A történet is olyan amilyen, feleslegesen kacskaringós, az eredeti három személynek, akire épül semmilyen lényegi tette nincs, a végére meg egy feladat olvasni, mintsem kikapcsolódás. Még világépítésben sem tud felmutatni semmit, csak szerb-horvát-bosnyák turbórasszizmust és olyan felesleges adalékokat, hogy valaki csinált egy ateisa futbalklubbot, akiknek a Red Partizan OO (ortodox osztály) nevű vallásos csapat az ősellensége. Meg ó igen, vannak ilyen picike állatok, akik tudnak beszélni. MIÉRT? Megint itt állok, és halvány lila gőzöm sincs, hogy Bilal mit akart. A rajzokért kár egyedül, mert be vannak zárva egy felejthetően túlírt sztori mögé. Ezekután már nem is megyek Bilal képregény közelébe, mert felesleges. Vagy épp azért mert találok talán egy jót és utána dühíteni fog, hogy a többi miért lett ilyen pocsék. Ha másra nem, egy dologra jó volt: ismételten igazolást nyert a francia sci-fi-kről felállított alaptézisem. Nincs francia alkotás creepy szex jelenet nélkül.