Egy rendszeres olvasóm hívta fel a figyelmet hogy Simon Stålenhag új könyvét, A labirintust előre rendelni és hát így is tettem és a szeptember elsején végre kézhez is vehettem, és még az nap át is rágtam magamat rajta. Szóval, ha egy lehangoló utazást akarsz, akkor ne is keres tovább, megtaláltam a számdora tökéletes könyvet.
Simon könyvei érdekesek, ugyanis nem tudom őket tisztán besorolni. Nem novella vagy regény, inkább egy artbook egy képekhez költött történettel. De valamiért működik, mert nem is történetet vagy tanulságot akar átadni, hanem inkább egy érzést.
Stålenhag könyveiről a fülszöveg nem mond el semmit. Ahogy a videó sem fedi le a történetet, ugyanis a kígyó csak egy apró (és amúgy lényegtelen, a sztorihoz még csak nem is kapcsolódó momentum). Egyedül talán a borító utalhat, de még csak nem is a tartalomra hanem az érzésre amit át fog adni. Sötét és nyomasztó, és nincs mit szépíteni, a könyv sötét és nyomasztó. Több szempontból is. Ellentétben az Elektronikus állammal itt nem egy társadalom leépülésének lehetünk tanúi. Itt egy fokkal tovább vagyunk, ugyanis vége a világnak (bár ez nem derül ki a könyv feléig). A könyv ismételten nem magával az armageddonnal foglalkozik, hanem azt azt megélő emberek érzelmeivel. Természtesen részletezve, hogy mi történt (a hogy az nem világos, még a túlélőknek sem). Megjelentek valami fekete gömbök melyek ammóniát eregettek magukból az emberiség töredéke pedig a föld alá kényszerült hogy esetleg túléljen. Természetesen a maradék életben maradt embereknek nem tetszett, hogy tudományos és tényekre alapozva válogatták ki a mnedékbe bekerülőket, úgyhogy volt egy kis katonai csetepaté egy kevéske civil gyilkosság, semmi extra lényegében, csak az ilyenkor "szokásos". A könyv csakúgy mint az Elektronikus állam egy sötétben vezető depresszív történet arról, amikor beindul a hideg tudományos gépezet a túlélés érdekében milyen döntéseket kell meghozni és annak évekkel később milyen következményei lesznek.
Csakúgy mint eddig az előző két könyv esetében Simon képei lenyűgözőek Semmi extra nincs bennük és mégis képes megfogni egy két oldalra kiterített falszakasz képével, amin egy falra szerelt piros telefon látható és két villanykapcsoló. Teljesen hétköznapi mégis ezekben az apró részletekben is sikerül belecsempészni valami futurisztikusságot. No és melankóliát. A képekkel és a történettel együtt süllyedünk a főszereplőkkel, és szerintem pont ettől jó. Simon másik két könyvéről készült cikkünket itt és itt olvashatjátok. Ha felkeltette az érdeklődésteket a könyv, akkor a kiadó oldala erre található, de ha beleolvasnál, akkor a z/lib a barátod (bár még nincs fent). Ha szeretnél belepillantani, hogy milynek a képek, ajánlom az író oldalát.
