Nem hittem volna hogy olvasok majd szürreálisabb sorokat az MU ban, mintsem az erőtér védelme alatt űrruha nélkül egy, egy légkör nélküli bolygón, nem szintetikus lovon lovagló magyar (pardon turáni) titkosszolgálati tiszt, aki instant erjesztett kumiszt iszik mielőtt elindul, hogy szétverjen valakit. Ha felkeltettem az érdeklődésedet, ez Dave Howard Féregmentálja.
Adott egy bolygó, ami mindent egybevetve jelentéktelen, mindössze az anstetteni birodalom maximális biztonsági fokozatú börtön/gulág hibridje található rajta. Csak azokat küldik ide akik minimum felségárulásal vádolnak. Na de akkor mi vonz ide 10 különböző előéletű és foglalkozású embert? Főleg egy Feketecsukláyst és egy turáni íjászt? Főleg III. Anstetten ideje alatt? 10 karakter szálai futnak össze egy pontban, hogy végigkísérhesd őket egy 2572-re eltűnt civilizáció által létrehozott zarándokúton, melyet egy rejtélyes entitás megbolondított. Az út halálokkal és újraszületésekkel tarkított, de a végkonklúzió egy élet születése lesz. Több szemszögből is.
A Féregmentál egy nagyon furcsa könyv, több okból is. Kezdésnek nagyon sok karaktert mozgat, és bezony mindegyik már ismerős archetípus lehet, találkozhatunk villnegronokkal, turániakkal, kalózokkal, random kalandorokkal, és bezony még feketecsuklyással is. Szóval csupa ismerős arc, mégis új csomagolásban. A másik iszonyatosan fura dolog az az, hogy ez bevallottan egy sokadik könyv lesz majd sorban, azonban nincs meg az a hiányérzetem. Hogy szemléltessem mire gondolok, vessünk egy pillantást arra, amit a Budapest 2038-nál írtam valahol a cikk közepén:
Az egész könyvvel olyan érzésem van, mintha nem egy első, alapkövet lefektető dolgot olvasnék, hanem egy sokadikat a sorban. És ez főleg a karaktereken érződik, legjobban Dr. Izé személyén éreztem ezt. Dr. Izé (egy infóbróker) nagyjából Khan karakterének feleltethető meg. Azonban van egy nem elhanyagolható különbség: míg Khan ugyan misztikus figura, és a jóég tudja hanyadik (de utolsó) reinkarnációja a nagy Dzsingisz Kánnak, róla elég volt ennyi, nem volt olyan érzésem, hogy Artyomnak és rajta keresztül nekem is ismernem kellene a karaktert. Glukhovsky bemutatta, adott neki múltat, de Artyom számára vadidegen volt. Ezzel ellenben Dr. Izénél olyan érzésem van, mintha ismernem kéne a karatert már a kezdetektől fogva. Van neki egy történelme, ami nagyjából mindenhez és mindenkihez hozzáér (többek között a naplóján keresztül ismerhetünk meg néhány állomást), ellenben annyira semmilyen karakter.
Ami a legfőbb problémám volt, azt Howard tökéletesen kiküszöbölte, és a karakterek megállják a helyüket ebben a one-shot (egyenlőre) sztoriban, bár ehhez nagyban hozzájárul, hogy nem egyből ezzel kezdődöt az univerzum, mint a 2038 esetében. Amikor először olvastam a könyvet tele voltam furcsa érzésekkel. Kicsit talán sérelmeztem magamnak, hogy hiányzott bárminemű felvezetés, az író a dolgok sűrűjébe vágott minket, hogy onnét néha kiragadjon és visszahajítson a múltba (esetenként pedig a nagyon távoli jövőbe, Gileth-mutáns háború, ha mond valamit). Illetve, néhány helyen úgyéreztem, hogy dacára annak, hogy a könyv 519 oldal, kb a fele is elég lett volna. Részben emiatt is halasztgattam a feldolgozását. De amikor elkezdtem szétcincálni a könyvet oldalról oldalra úgy változott a véleményem nagy részben (van ami akkor is állandó, de arról majd később). Felvezetés hiánya: az univerzummal való megismerkedésem a Szűz az infrafényben című novellával is a távoli jövőbe (akkor még nem tudtam/tudhattuk) vetett engem, hogy utána az Ópiumkeringővel megint inmedias res elkerüljek máshová az időben. Ezt a mesélési technikát tekinthetjük az univerzum kvintesszenciájának, meg azt is, hogy utána valahol mindig kapcsolódik a többi könyvhöz több-kevesebb szállal is akár. Kutató olvasás után át kellett értékelnem a szerteágazó, de egy ponton összefutó, időben ugráló szálakat, mert ha nem is válik a történet javára, az univerzum javát azonban irgalmatlan mértékben segíti, kitölti fajokkal eseményekkel, apró információkkal. És azt a véleményemet is át kell értékenem, hogy megtörik az amúgy magjában rövid regényt, mert a visszaemlékezések és háttértörténetek maximum 30%-át teszik ki csak a könyvne, illetve a múltbéli vagy egyéb magyarázó részek tökéletesen belesimulnak a történetbe, szóval nem megtörik, csak lassítják azt. Ez a könyv nem más mint az eddigi összes MU könyvben felvonultatott ötletek összpontosulása a császárság idején: sárkányok, időutazás, turániak és feketecsuklyások (Damien Kirby karakterére még kíváncsi leszek, hogy mit tesz le az asztalra, mert merőbben más a faszagyerekként megismert Bretthez képest). Viszont egy dolog mellett nem tudok elmenni, hogy néhol a könyv feleslegesen trágár és obszcén. Kevés könyv van hála istennek, amivel bármi bajom volt eddig (az egyik a Korona szövettsége volt, ami több okból sem tetszett, de ezt majd a róla szóló cikkben), azonban kimondottan rühellem a felesleges farokmerevedést és obszcén félmondatokat, aminek semmi értelme, mint Delaware farokmerevedése mikor csókot lop Susantól... Reméltem, hogy nem önmagától volt ennyire gyökér a karakter, szóval rákérdeztem az írónál, és de, potnosan ilyennek lett szánva. DE! Van ebben is valami jó, ha már porig romboltunk bizonyos karaktereket, akkor van honnan tovább építeni őket, és remélem az író majd kipofozza őket, ha nem is a galaxis egyszemélyes hadseregévé teszi őt, de nyakába rakott felelősség mellett remélem megkomolyodik a karkater és levedli a hülyeségeit (és fognak is épülni erről is kérdeztem többek között Howardot).
Ha a Lángvöröshöz hasonlítom, akkor azért nem tündököl olyan fényesen a MU egén. Mondjuk ez nem azt jelenti, hogy nem élveztem, csak meg vannak a hibái. Nekem legalább két elolvasás kellett, hogy el tudjam magamban helyezni az univerzumban, és végülis a kicsit semleges hozzáállásomból pozitívba fordult elő, úgy hogy várjam a következő könyvet. Remélem nem kell erre majd 10 évet várnunk, mitn a Féregmentálra, ugyanis ez a könyv legalább 10 éve csúszkál, az első promót Fawcett facebook oldalán találtam meg 2012 környékéről, aztán volt 2016-os megjelenési dátum is, és végül tavaly jelent meg. Ettől függetlenül aggódom egy picit. Az Arturus ciklus eddig nagyon lassan halad, de az eddigi könyvek jók. Az meg még aggasztóbb, hogy a Tuan kiadáspolitikáján (vagy az írók hozzáállásán) már nem tudok kiigazodni, 2023 szeptemberére ígértek 3 könyvet, aztán utána több bejelentést, ebből csak a Lángvörös égbolt lett meg, meg a Féregmentál. Azóta csak ígérve lett egy novellás kötet, illetve bejelentették a Négykezes plazmavetőre második kötetét (meg is jelent, majd egyszer elolvasom). Tekintve az elég szegényes kiadási ciklust és a hírek hiányát azért egy kicsit aggódom, szeretnék még több könyvet.
Almanach szempontjából
Azt hiszed egyszerű a sztori, majd rájössz, hogy nem, és az író úgy megtekeri egy ponton a szálakat , hogy attól fáj a fejem (ez amúgy visszatérő téma lesz, hogy az univerzum alapját adó Bootstrap paradoxonok masszív mértékű fejfájást okoznak nekem). Csak úgy mint a Lángvörös égbolt (tudom, hogy most jelent még csak meg, de jöhetne már a második rész) itt is nagyon sok kérdőjel merült fel emberek eredetéről végzetéről és mozgatórugóiról, adott ez is egy maroknyi új karaktert akivel dolgozni lehet, viszont nagyon sokáig csonkák lesznek, mindaddig, míg a remélt többi könyv el nem kezdi majd a réseket feltölteni. Emellett amúgy nagyon bő volt a termés, több új és már említett fegyverről, lényről, helyszínről kapunk infót, és ami a legfontosabb, elkezd meglebbenni az a bizonyos fátyol a megaira társadalom működéséről (noha még csak egy villanást láthattunk) illetve egy nagyon rejtélyes lény, a shatgelt működésébe és születésébe is betekintést nyerhettünk, ami számomra hatalmas élmény volt, mióta először találkoztam a lénnyel a Korona hatalma című könyvben. Nagyjából több mint 90 új szócikket írtam belőle, és hátra van egy maroknyi olyan még, ami nem szorosan a történethez kapcsolódik, de muszáj megalkotni őket, szóval a következő betöltésre már 300 felett lesznek a szócikkek.
