Kis pihenőt vettem ki a MU olvasás közben, ugyanis nagyon rég újra akartam olvasni Lukjanyenkó két könyvét, a miért igazából a vége, ami mióta lekalózkodtam a könyvet rezonál bennem. Szergej Lukjanyenkót nem e két könyvvel, hanem az Őrség sorozatával ismertem meg, és mivel az is megtetszett így megnéztem a nagy online tékát mit rejt még a neve, és így akadtam rá erre a két könyvre.

Megvolt az első kapcsolatfelvétel, és most már tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Meg azt is, hogy az emberiség koránt sem apex predator, ahogy azt magunkról hittük, de biológiai felépítésünknek hála van egy ütőkártyánk. Ugyanis mi kibírjuk a hiperteret, amit más faj nem, így mi lettünk a galaxis teherautósai (imádom ezt a mindig visszatérő conceptet, írtunk egy ilyen filmről itt, és egy ilyen játékról itt). Ám mindenki tudja, hogy ez a status quo csak addig tart amíg más ki nem találja, hogy mi miért bírjuk ki. Pjotr épp útban van a föld felé, és az az első ugrás után potyautast talál a pilótafülkében, egy hozzánk hasonlóan alacsonyrendű fajt. Egy számlálót, kinek népe 3 éve dolgozik azon hogy eljusson a Földre, pontosabban nagyapjához Hrumovhoz, mert mind kettejük faját hatalmas veszély fenyegeti és ő az egyedüli ember, akiben bíznak. Az indok felettébb egyszerű: a nagypapa éles hanggal bírálja az idegenek szövetségét. No de mi fenyeget minket? Megjelent a galaxisban egy emberekre megszólalásig hasonlító faj, aki felboríthatja a Konklávé erős és gyenge fajok felállását, és ahelyett, hogy kérdeznének, a Konklávé a mi exterminálásunk mellett dönt. És ezzel indul egy ember küldetése hogy megmentse kettejük és talán más fajokat is. Többet nem mondok, mert az már nagyon spoileres lenne.

Ha nagyon sarkítani akarnék, akkor azt mondanám, hogy ezt volt az első HFY amit olvastam, mielőtt egyáltalán tudtam volna mi az "humanity fuck yeah", mint fogalom. De annál talán mégis csak több, noha HFY érzés nagyon átfonja a regényt. Most visszaolvasva szaladtak ki a lapok a kezem közül és egyáltalán nem éreztem úgy, hogy elolvastam 600 oldalt csak hazautak alatt héven/metrón. A könyv élni akarásról és dacról szól. Főszereplőnk és csapata folyamatosan kapják a gyomrosokat, és ez egy depresszív concept lenne sok írónál, hogy bemutassák hogy nem vagyunk a csillagok közé valóak (és ennyiben is hagynák) ám Lukjanyenko annyi élni akarást nyomott a sorok közé hogy a karakter akkor is feláll ha sokadjára padlózzák, és sokadjára is csupán reménykedve ugrik az ismeretlenbe. Az dacon és az élniakaráson túl a másik fontos vonulata a könyvnek az  emberekre kinézetre nagyon, de filozófiájában egyáltalán nem hasonló faj megjelenéséről és társadalmuk visszássága. Kedvenc részem ennek ábrázolására az, mikor a második könyv végén Pjotr más személy képében visszatér a bolygóra és kipakol mindent 4 ottani gyereknek. Hogy ő egy idegen, van más faj is rajtuk kívül a galaxisban, és hogy szemernyivel sem jobbak a geometerek bárkinél az ismert univerzumban. Majd megjelenik valami tábornok és nem általl ilyet mondani: 

Te csak bajt hozol magaddal Pjotr. Kéretlenül és hívatlanul jelentél meg a világunkban.

Mintha nem a geometerek cibálták volna át a fél galaxison a bolygójukat, hogy utána a villamos méretű péniszüket lóbálják és megpróbáljanak kiskirályok lenni és barátságról prédikálni. Aztán megijednek, amikor egy egyszerű űrhordár, egy darab ember, magányosan kiáll ellenük, és kihívja mindazt amiben eddig hittek. Vonyítottam a röhögéstől mikor ez a mondat elhangzott. Mondjuk sok embernek sem tűnik fel, amikor az ő taktikáját használják ellenük, csak azt hogy mennyire visszás/hülyeség. A könyv tele van nagyon jó üzenetekkel, és nagyon alaposan körbejárják, hogy miért nem jó az, ha a kisebbik rosszat választod (még akkor is, ha a mérleg másik oldalán a totális pusztulás lehetősége áll), és hogy hogyan harcolhatod ki magadnak az igazi utad, anélkül, hogy kompromisszumokat kellene kötnöd vagy csapdába sétálnál (lásd Árnyék és a szabadság kamu ígérete). Egyszóval ha eleged van a gritty vagy ép depresszív sztori szálakból, regényekből folymatos véget nem érő háborúkból, akkor neked erre a két könyvre van szükséged. És a cikk végére a könyv legjobb üzenete, ami miatt újraolvastam az egész könyvet (és ez még csak nem is spoiler):

Ha azt kérdezi, nem hoztam-e, megrázom a fejemet. De így… Lehajoltam, felvettem a lábam alól egy kődarabkát. Szürke volt, poros, millió társától megkülönböztethetetlen.
– Fogd!
A fiúcska zavartan vette át a kavicsot. Forgatta a kezében, rám nézett. Gyanúsan csillogott a szeme. Nem várt ilyen gúnyolódást a halványától… De hát hadd legyek én is bálvány legalább egy valaki szemében…
– Ez egy bolygó darabkája, Aljoska – mondtam. – Egy olyan apró bolygó apró darabkája, amelyen emberek élnek.
Hallgatott.
– A legközönségesebb bolygó, fiú – folytattam türelmesen. – Semmi különös. Sok rajta a víz, de szárazföld is akad bőven. A felhők úgy szálldosnak, ahogyan akarnak. Az eső éppen akkor esik, amikor a legkevésbé akarod. Sártenger, az erdők pusztulnak…
Pillantása hirtelen keményebb lett. Az ajka is megremegett kissé, de nem a félig-meddig gyerekes sírástól, hanem egy félénk mosolytól.
– Leghétköznapibb bolygó – ismételtem meg. – De nekünk egyelőre nincs másik. Igaz?
A fiú bólintott.
– És ami a legfontosabb – folytattam suttogóra fogva, Aljoska pedig közelebb jött egy lépéssel –, nem vagyunk kötelesek mindenkit szeretni. És egyáltalán nem vagyunk kötelesek mindenkit gyűlölni.