Immár biztosan állíthatom, hogy ha a Deltától értesítést kapok, hogy új MU könyv, akkor én megyek és előrendelek, és így 38 könyv után örömömre szolgál, hogy azt tudom mondani, hogy számomra az univerzum megunhatatlan.
Paul Wittgen pályafutásának kezdete a Tartarosz hercegnőjével beteljesült, és hoooooooo BOI, Walden egy olyan regényt alkotott, ami után megnyaltam mind a tíz ujjamat.
Paul viszonylag már sokmindenen keresztülment, ám e részben minden eddignél nagyobb kihívással kell szembenéznie. Haza kell kísérnie egy frissen kinevezett őrgrófnőt a bolygójára, hogy átvehesse a hatalmat apjától, aki, fogalmazzunk finoman, kiesett IV. Anstetten kegyeiből. Egyszerűnek tűnik igaz? Ja, csakhogy akad pár bökkenő. Az őrgrófnő sárkány, a Tartarosz-köd meg nem játék világ. Paulon kívül ezúttal a sárkánycsaládok belső intrikái és hát maguk a sárkányok kerülnek fókuszpontba, és gondolom nem lesz meglepő, mikor azt mondom, hogy az "áspiskígyó" mint fogalom ezeknél a dögöknél többszörös szorzóval üzemel.
Az immár 4 részes sorozatban, mely Wittgen kezdeti Preatoriánusi pályafutását dolgozza fel, beteljesült, ugyanis ebben a részben végre hivatalossá válik Shaw és Wittgen tűzpársága, és innen indul az a hatalmas ív, mely a Praetoriánusban zárul. Ez a sorozat végre keretet ad Paulnak, akit eddig másodhegedűsként és kissé néha passzív szereplőként élhettünk meg a Shaw könyvekben, és Walden hatványozottan tesz igazságot a karakterrel. Wittgen Shaw előtti élete tömören anyival jellemezhető, hogy ebédidőnként megdönt egy birodalmat, vacsorára meg megdönt valakit. És ismételten, kicsit több időbe telik ugyan, de megdönt egy birodalmat, aztán este meg mind tudjuk, hogy mik jönnek. A Tartarosz köd, ami amellett, hogy egy navigálhatatlan és feletébb természet ellenes hely, elég fontos dolognak a központja: itt készül technikailag a PHR, azaz a csukja modul és még sok egyéb disznóság. Waldmann levetve a korlátokat, amit Brett (by proxy Fawcett is) magára vetett, olyan dolgokról lebbenti fel a fátylakat, amitől agyam és eszem eldobom, és amiről gyakorlatilag az Ópiumkeringő óta tudni akarok. Nem tudom milyen szoros a kommuikáció Fawcett és Walden között, illetve, hogy mennyi az ő ötlete, de ha a döntő többség az, nem lesz baj azzal a Katedrális könyvvel (csak jönne már).
Update: azóta váltottam pár szót az íróval, és mint kiderült elképesztően szoros az összedolgozás, de az író iis sokat tett hozzá kútfőből. (A helyesírásomat nézzétek el, lehet kicsit be voltam zsongva).
És hooooo, ez a könyv pontosan UGYAN azt az érzést nyújtotta, mint mikor az Ópiumkeringőt anno egy olcsó ebook olvasón bújtam (nem ma volt). Szüleim mindg kedvesen emlékeznek vissza, hogy esténként milyen jókat vidultam az Egri csillagokon, hát hölgyeim és uraim, egyes jeleneteken torkom szakadtából visítottam. Főleg mikor Paul cigit tarhál a jól ismert "Van egy cigid, buszjegyre kell." mondattal. Mindezt teszi egy űrcirkáló hídján reggel hétkor. Namost nem szeretem mikor a valós világ dolgai beszivárognak máshová (pl.: a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendájában a streamer aki a buszon történő bunyót kezdte kommentálni az kimondottan irritáló volt), néha sikerül eltalálni. Meg amúgyis, ez a mondat univerzálisan vicces lenne a galaxis bármely pontján, de tudván, hogy magyar írók írják, és eleve nagyon sok magyar kultúrális elemre és viccre épül, így nekem csak még viccesebb. Apropó shatgelt és jóslat: A könyv záró oldalain olvashatunk arról, hogy Paul jövőjében mire számíthatunk, és maradjunk annyiban, hogy a jóslat amit kap, súlyos, de mindenképpen szeretnék majd arról olvasni. Összességében nem csalódtam sem az univerzumban sem pedig Waldenben.
